Horváth Géza (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 24. (Budapest 1926)

Éhik, Gy.: Magyarország földipockai

Microtinae alcsaládot is két alcsaládra kell majd szakítanunk: a Lemminae és Microtinae-re, hogy a mai Microti nemzetség ennek megfelelően áttekinthetővé tétethessék. A Pitymys legközelebbi rokonának a csak Amerikában élő Pedomys látszik ; a kettő közötti kapcsolatra valószinüleg a COPE által az amerikai pleisztocén rétegekből leírt Isodelta maradványok nyújthatnának bővebb felvilágosítást. Minthogy az említett Isodelta csak állkapocs-töredékben ismeretes és ezek morfológiája egyező a Pitymys-é\e\, kényszerűségből az Isodeltá-nak leírt maradványokat a Pitymys-ekhez kell sorolnunk és a nevet annak synonymájaként kezelnünk. Amennyire az irodalom alapján meg bírom ítélni, az euráziai nemek közül a Pitymys-ekhez a Tibetben élő Hyperacrius áll valószínűleg a legközelebb. A két csoport között azonban meglehetősen nagy anatómiai különbségek vannak és épen ezért lehet, hogy a Pitymys és a Hyperacrius közé nemcsak systematikailag, hanem geografiailag is közbeiktatódik még egy két csoport, de az is lehet, s véleményem szerint ez valószínűbb, hogy mindakét nem már régebben hasadt le egy ősibb törzsről, úgy hogy ma már a kettő között a közvetlen systematikai kapcsolatot nem tudjuk kimutatni. Ilyen systematikailag és geografiailag közbeiktatott csoportnak látszik a SHiDLOVSKY-tól 1919-ben leirt transkaukázusi Arbusticola is,

1 bár ez utóbbi koponyájának morfológiája majdnem tökéletesen egyező a Pitymi/s-ekével, egyéb anatómiai eltérések arra figyelmeztetnek, hogy az Arbusticola sem áll ma már olyan közel a Pitymys-ekhez, mint az első szempillantásra látszik, hanem ez esetben is az ősi törzsnek egy olyan hajtásával állunk szemben, amelynek fejlődési iránya már határozottan meg van szabva. Vagyis ez utóbbi esetben a Pitymys és Arbusticola is csak egy közös törzsből eredhettek. A Microtinák törzsfájának összeállításánál nagy szerepet fog majd játszani OSBORN adaptív radiatio-törvénye, amelynek alkalmazása nélkül ebben a kérdésben aligha fogunk elfogadható eredményeket elérhetni azért, mert nevezett törvényre az élő állatok közül a legjobb példát éppen a Microtinák szolgáltatják. Pleisztocén-korú pocokjaink aránylag elég jól ismeretesek, de az egyes pleisztocén törzseknek a szétsugárzása még mindig igen nagy, úgy hogy az egyes törzsek ősét még mélyebben kell keresnünk. Épen ezért a Pitymys és Hyperacrius rokonsága mai tudásunk szerint ép oly joggal lehet közvetlen kapcsolat, mint parallel fejlődés eredménye. 1 SHIDLOVSKY, M. : Materials to the faune of the Rodents of Transcaucasia. Part I. Microtinae. Tiflis, 1919.