Horváth Géza (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 22. (Budapest 1925)

Noszky, J.: Adalékok a magyarországi lajtameszek faunájához

11. Dicroceras (Procervulus) Posoniense KOENHUBEE. — DévényÚjfalu (P). 12. Simia sp. — Dévény-Újfalu (P). E jegyzék alapján láthatjuk, hogy a szóban forgó 11 lelőhely, mely nagyjából a magyar középmiocén északi vonulatát képviseli, faunisztikailag összesítve milyen gazdag, annak dacára, hogy itt nem annyira a kövületdús agyagos homokképzödmények vannak jelen, melyek a maradványokat jobban megőrzik; mint Felső-Lapugy, Bujtor, Kostej stb., a melyek inkább a mélyebb középmiocént képviselik, (3.), hanem a magasabb szinteknek megfelelő lajtameszek és homokok, a melyek többnyire partközeli képződmények. A pontos szintezés a részben még nem is egységes, hanem különböző korból származó irodalmi adatok alapján egyelőre lehetetlen. Lehetetlen már csak azért is, mert a lajtameszek szorosabb értelemben véve nem valamely pontos geológiai szintnek, hanem a középmiocén egyik leggyakoribb faciesének felelnek meg; s ez a facies maga is elég nagy változatosságot mutat. (13.) A facies viszonyoknak sokszor meglepő gyors váltakozása nemcsak a közel egymás mellett fekvő helyeken, hanem ugyanazon a rétegsorozaton belül is a tüzetesebb összehasonlításokat ugyancsak megnehezíti, mert a középmiocén földtörténetileg erős ingadozásaival és hatalmas vulkanikus kitöréseivel egyike volt a legmozgalmasabb geológiai korszakoknak hazánkbanAz azonos szintnek megfelelő rétegek faciesben sokszor igen közel is oly erősen megváltoznak, mint azt péld. a sopron-rákosi és kis-martoni faunánál látjuk, a hol a makrofauna teljesen elütő, legfeljebb a bekérgező bryozoákban van egy kis egyezés. A sopron-rákosi erősen lithothamniumos, mig a kis-martoniban nyoma sincs ezeknek. Nehezebb már az összehasonlítás a Lajtahegység- és a Középhegységieknél nemcsak a távolság és facies különbség miatt, de azért is, mert itt a szinteket azonosítani nehéz, hiszen a Lajtahegységben nincs meg a pontos korjelzö középmiocénkori vulkanizmus, a mely megadhatná az alsó és felső szintre való természetes tagolás lehetőségét. Még nehezebbé teszi az ilyen tágabb körökre terjedő összehasonlitásokat az a körülmény, hogy különösen a régibb gyűjtések összesítők voltak. Egy-egy lelőhelyről származó anyag több különböző szintből, a melyek faciesben egymástól eltérnek, került össze; az igy összekerült kövületek aztán térben is nagy területet, egész völgyrendszert vagy hegyoldalt ölelnek fel, úgy hogy a csupán egy speciális rétegből valóval összehasonlítva jóval gazdagabbnak tűnnek fel, de faciesük természeten nem egységes. A jelen dolgozatomban közölt jegyzéket figyelmesen áttanulmányozva, a magyarországi lajtameszek ásatag faunáját illetőleg mindazonáltal néhány érdekes tényt lehet megállapítani.