Horváth Géza (szerk.): A Magyar Természettudományi Múzeum évkönyve 20. (Budapest 1923)

Filarszky, N.: A Gleicheniaceák családjába tartozó tropikus harasztfélék leveleiről

A GLEK HENIAÖIÁK LKVELEIRŐL a mi azonban szintén téves magyarázat. A levélgerincznek ez a nyugalomra tért tenyészőkupja az említett levélképletekkel vagy palczákkal együtt rügyet alkot. Ezt a rügyet, miután más értékű elemekből áll, mint a közönséges rügy, álrügynek (pseadogemma) nevezem; tengelyét képezi a bekunkorodó levélgerincz csúcsa, borulékát pedig az emiilett oldalképletek. A főgerincznek az álcsúcsrügye (pseudogemma centralis) legnagyobb és legerősebb ; az elsőrendű gerinczágak álcsúcsrügye (pseudogemma lateralis) már kisebb és fokozatosan kisebbedik és mindinkább fejletlenebb lesz ez a. magasabbrendü gerinczágakon, mig az utolsórendüeken már egészen csökevényes vagy egyáltalán már ki sem vehető, fejlődése egészen elmarad, úgy hogy az ezekből eredő szárnyalt ágak igazi dichopodiális ágaknak látszanak. Erre nézve az igazi tényállást csak mikroszkopi vizsgálatok állapithatják meg; mert a kérdés eldöntése csupán attól függ, hogy a lenyészőcsúcs összes meristematikus szövete használódik-e fel az utolsó két átellenes szárnyalt ág kiképzésére vagy pedig a két ág tenyészőcsúcsa között visszamarad-e még egy bizonyos szövetrészlet, melyből azonban álcsúcsrügy már nem alakul.

1 Mikroszkopi vizsgálattal kellene még a fenntemlitett dichasiális törpe ágaknak elágazási módját is biztosan eldönteni, mert miután ezeknek két különnemű ága közül az egyik mindenkor már állandó, tehát szintén többé el nem ágazó szárnyalt ág, melyet az igen erősen és határozottan a rovására tovább növekedő és újból elágazó, tehát a főgerincztengely szerepét átvevő testvérág mindig félre, lefelé szőrit, nem lehetetlen, sőt valószínű, hogy ezeknek a törpeágaknak a csúcsán az elágazás ugyanolyan, mint általában azokon az 1 De bárhogy is áll a dolog, ezek a levelek minden esetre érdekesen és a legvilágosabban demonstrálják és a legszebb példát szolgáltatják arra, hogy a dichotomiális elágazás miként alakulhatott ki a korábbi monopodiális elágazásból és nem fordítva, a mint azt POTONIÉ H. (Grundlinien der Pílanzen-Morphologie, p. 101) fejtegeti, midőn mondja : „Die echt monopodiale Verzweigung sei im Verlaufe der Phylogenie aus dem ccht dichotomen hervorgegangen und zwar durch Übergipfelung." A Phytopalaeontologiából vett példái, melyekkel az „Übergipfelung", azaz a tulnövés theoriáját szintén megakarja erősíteni, sem kifogástalanok, mert fejlődéstanilag mitsein tud ezeknél bizonyítani, már pedig e nélkül minden helyes következtetés ki van zárva. Különben POTONIÉ más helyen (p. 110) azt is mondja: „Sobald das lebhaftere Längenwachstum aufhört, tritt auch der Kampf, der sich in der Übergipfelung äussert, wesentlich zurück und die miteinander -oust um die Führung konkurrierenden Stücke erreichen gleiche Grösse und Stellung : wir haben dann eben wieder die Gabelung.''Azaz helyesebben mondva, a dichopodiális syinpodiumból lehet eudichopodium, de monopodiumból — az .Übergipfelung" alatt ill is azt kell értenünk — a dichasiumot kivéve, soha, mert a monopodiumon az ágak nem a tenyészökúp csúcsából, hanem a tenyészőkúp oldalán állanak elő és épen ezért az esetleg már kimerülő főtengely a vele egyenlő utolsó ágával nem igazi, hanem csak látszólagos dichotomiát képez, vagyis oly elágazást tüntet elő, melyet a morphologiában áldichotomiának nevezünk.