Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei (Budapest, 2008)

Nicolas Vleughels budapesti képe: XI. Kelemen pápa 170l-es beiktatási szertartása

zajlik, az Ön által a vásznon kijelölt terület nem lévén elég nagy ahhoz, hogy megjelenítsem mindazt, ami csak adódik az efféle ünnepeken. Hacsak nem úgy akarjuk ábrázolni, amint a metszeteken látni, ahol egyik alakot a másikra halmozzák, az pedig a Természetben nem létezik, és festményeken tűrhetetlen (ha bátorkodhatom ezt a kifejezést használni). Beértem hát azzal, hogy, mint majd látni fogja, mindenből tettem a képre egy kicsit: tettem a bámészkodó népből, tarkítottam néhány nővel és gyerekkel. Nem akartam portrészerűen láttatni a pápát, másfelől, ha a nézőket a festmény tárgyához illően öltöztettem volna, akkor azt vethetnék a szememre, hogy a nép nem is úgy öltözik, ahogy én lefestettem. Ugyanakkor a pápai hivatalnokok és a miniszterek viseletét olyannak mutattam, amilyen manapság, mindazonáltal ezek az öltözékek régiesek. Ebben Robert tanácsait követtem, és jobb vezetőm nem is lehetett volna: a bíborosokat olyannak festettem, amilyenek, akárcsak a prelátusokat, a svájciakat stb. Minthogy a tárgy, ahogyan Ön annak megvalósítását elgondolta, így követelte meg tőlem, a távolban mindenképpen meg kellett mutatnom egy másik témát, ezért hát a háttérben elhelyeztem Jeruzsálemet, kicsiben, és megfestettem Urunk bevonulását a városkapuhoz vezető úton. Ezek az alakok a terv szerint igen aprók, [olvashatatlan] kicsit elmosódottra festettem őket, mert a messzire lévő tárgyak nem annyira érzékelhetők, mint amelyek közel vannak, és olybá tűnt, hogy itt az értelem alátámasztotta az Ön szándékát. Ugy látszik, ez a félig elmosódott bevonulás Jeruzsálembe csodálatosan megfelel az Ön elgondolásának, miszerint mutassuk be a mai egyházat, mely elhalványítja és elfelejteti a régit, hogy ne legyen másra szemünk, csak a mostanira, amit a pompa ural, holott az egyszerűségnek kellene. Kissé bőségesen tudósítom a műről, mely hamarosan útra kel, de azt gondoltam, ezt a kis részletet meg kell írjam Önnek, hogy tájékoztassam arról, milyen okból ábrázoltam úgy a témát, ahogyan megküldöm. Egyébként a múlt szerdán egy nagy festményünnep volt itt, ezt a képet nem mertem kitenni, de közszemlére bocsátottam A gazdag ember és a szegény Lázárt, amelyet Önnek festettem, és ki merem mondani, hogy jóváhagyták, talán Rousseau úr majd tájékoztatja arról, miként vélekedett róla a közönség."

22 A fenti levél egyike a Nicolas Vleughels kezétől fennmaradt ritka szövegeknek: azok között pedig az egyetlen, amelyben hosszasan beszámol egyik művéről. A levél, már azelőtt is, hogy összefüggésbe hoztuk a budapesti képpel, fontos életrajzi adatokat közölt a művész 1707. március végén megkezdett velencei tartózkodásáról. Augusztus végén még a városban volt és lehetséges, hogy még jó ideig tovább is, mert legközelebb csak 1712 és 1713 novembere között, Modenában van róla nyomunk.

23 Azt is megtudjuk a levélből, hogy Vleughels itáliai tartózkodása alatt valószínűleg szoros kapcsolatban állt egy másik francia festővel, Paul Ponce Antoine-nal, azaz Robert de Serivel (1686M733). Ö szintén járt Rómában és Velencében, és Melchior de Polignac