Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei (Budapest, 2007)

Vadkanvadászat

olyan tartósan érvényben maradt, hogy egy Kr. u. 3. századi ismeretlen szerzéijű (Oppianosnak tulajdonított) verses vadászati szakkönyv leírása szinte pontosan megfelel a budapesti váza egykori teljes formájának, és az elveszett részek rekonstruálását is lehetéívé teszi: „a lovas vadász bal kezével tartsa a kantárt, amellyel a lovat irányítja; térdig érő tunicát viseljen, amelyet öv fog össze, nyakáról két oldalt hátrafelé lebegjen a köpenye, hogy karjait szabadon hagyja tevékenységéhez".

1- Ezt a budapesti példány esetében csak azzal kell kiegészíteni, hogy a köpenyt nyakán kerek csat tartja össze, felséítestén testpáncélt, lábán pedig vadászcsizmát visel. Arról a fennmaradt ábrázolások sora tanúskodik, hogy arca szembenéző ifjúé volt, felemelt jobb kezében pedig vadászgerelyt tartott. A megmaradt rész alapján az kétségtelen, hogy a fej nem reliefben illeszkedett az edény nyakához, hanem körben plasztikusan ki volt dolgozva. A vadászó lovas alakja korán feltűnt az egyiptomi és mezopotámiai művészetben. A galoppban vágtató lovon ülő vadász ikonográfiái típusa minden valószínűség szerint az asszír művészetből jutott el a görögökhöz kis-ázsiai közvetítéssel.

13 Már a Kr. e. 5. században, elsősorban a Parthenón-fríz hatására népszerűvé vált a görög művészetben a galoppnak az a változata, az úgynevezett rövid galopp, amelyben a ló két hátsó lába térdben behajlítva van ábrázolva, szemben a Közel-Keleten szokásos úgynevezett nyújtott galoppal, amelyben a lóalak kinyújtott hátsó lábakkal jelenik meg.

14 A kis-ázsiai görög művészetben, az Egeikum északi térségében, továbbá az antik Makedónia és Thrácia területén a nyújtott galopp volt általánosan elterjedve, de távolról sem kivétel nélkül, úgyhogy a rövid galopp motívuma a budapesti vázán csak aláhúzza amúgy is kétségtelen görög eredetét, de nem jelent abszolút biztos támpontot a lokalizálására. Ennél tovább vezet magának az ábrázolás tárgyának, a vadkanvadászat szokásának áttekintése a görög és római kultúrában." A vadkan Homéros óta az oroszlán mellett és olykor helyében a legfélelmetesebb vadnak számított. A késő archaikus kortól az ábrázolások tanúsága szerint lovas vadászata helyett a korábban sem ritka gyalogos vadászata jött szokásba. Gyökeres fordulatot, legalábbis az ábrázolások szintjén, Nagy Sándor keleti hadjáratainak korszaka hozott; alighanem a mezopotámiai uralkodói oroszlánvadászatok mintájára újból elterjedt a lovas vadkanvadászat ábrázolása. Ez tűnik fel görög fogadalmi és sírreliefeken, Pontus-vidéki terrakottákon, a legnagyobb mennyiségben pedig a léiként a mai Bulgária területén és környékén, vagyis az ókori thrákok népének lakóhelyén talált kisebb-nagyobb méretű domborműveken. A konvencionálisan „thrák lovasisten"-ként említett ábrázolásoknak több ezer, túlnyomórészt a Kr. u. 2-3. században készült, de már a hellenisztikus korban felbukkanó példánya került elő fogadalmi és sírtáblákon.

16 Kétségtelen, hogy a budapesti váza vadkanvadászata, ikonográfiáját tekintve, ezeknek az ábrázolásoknak egyik - ha nem is egyetlen - prototípusát képviseli.