Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 105. (Budapest, 2006)
ANNUAL REPORT - A 2006. ÉV - Van Gogh Budapesten
folyt. Az utolsó alkotó év művei jelentik a pálya csúcsát - ekkor alkalmazta Van Gogh a legteljesebben valamennyi festői eszközét: az egymástól legtávolabb álló színek komplementer párosait, a kompozíció színekre alapozott dekorativitását és egyensúlyát, és a legszemélyesebb festői eszközét: az ábrázolt növényvilág valóságos mozgását és a megörökítésére törekvéi festéí érzéseit egyszerre kifejező ecsetkezelést. A francia festészet a 19. század utolsó éveiben és a 20. század első évtizedében hódította meg Közép-Kelet-Európát és Angliát. Az általa elindított változás három síkon írható le: új szépségeszményt hirdetett az akadémikus művészettel szemben, megváltoztatva az ízlést, művészetszociológiai szempontból a nemzeti művészetek önálló céljai helyett az európai központhoz fordulást ajánlotta és követelte, a művészetelmélet felől nézve pedig a francia festészet eredményeiből fejtette meg és jelölte ki a művészet fejlődésének irányát. Ennek jegyében mutatták be Hamburgban és Berlinben, Münchenben, Bécsben és Budapesten Edouard Manet és az impresszionisták művészetét, valamint az utána következők, a poszt- vagy neoimpresszionisták festményeit. így jutott el Budapestre Van Gogh híre is, majd egy-két műve kiállításokra, s néhány magyar magángyűjtő gyűjteményébe. A Kohner- és a Nemes-gyűjtemény Van Goghfestményeit, a Majovszky-gyűjtemény rajzait mindenesetre a legjobbak és legjellegzetesebbek közül válogatták, a korántsem kisszámú látogató számára adekvátan mutatták meg Van Gogh művészetét. A r an Gogh sikere azonban elmaradt Gauguinétől és Cézanne-étól még abban a körben is, amelyben művészete jelentőségét és művei különös festői intenzitását elismerték. A hírlapi viták, a Van Gogh és társai művészetét bemutató szövegek teljes képet nyújtanak a századelő Budapestjének szellemi irányzatairól, és arról is, hogy Van Gogh „őrültségének" híre, a drámai füllevágás gyorsan terjedő története mennyire megnehezítette, hogy művészetét ne extremitásnak fogják fel. A konzervatív kritikát élesebbé tette, hogy Van Gogh fiatal magyar művészek - Márffy Ödön, Czóbel Béla, Berény Róbert - példaképe volt. A kritikatörténet 1901 és 1919 között Van Gogh fokozatos elfogadásáról, művészete kvalitásainak egyre teljesebb felismeréséről és megértéséről ad számot, ahogy ezt Hevesy Iván 1919-ben írott sorai tanúsítják: „Az utolsó nagy impresszionista volt az első nagy expresszionista: Van Gogh. Az expresszionizmusnak rendkívül sok formája és lehetősége van, megengedi ezt neki tág programja: nem a jelenség a fontos, hanem az érzés." A magyar művészet történetében - kiállításunk erre is hozott példákat - nem csupán Van Gogh közvetlen hatásával kell számolnunk, hanem a vele párhuzamosan alkotó művészek rokon törekvéseivel, például Munkácsy Mihályéval, aki egy-egy életképén Jean-François Millet hatását dolgozta fel, hasonlóan a pályája elején járó Van Goghhoz, valamint Paál Lászlóéval, akire Van Gogh korai tájképeivel rokon felfogásban hatott a régi holland és barbizoni festők
