Czére Andrea szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 104. (Budapest, 2006)

"A tréfás Pieter Quast". Egy amszterdami mester művei Magyarországon egykor és ma

dokumentumokból kitűnik, hogy Quast nem volt tehetős ember. Egyetlen megélhetési forrása a festés volt, így halála után Annetjére tekintélyes adósságot hagyott. Ingó javairól 1647. június 6-án készült hagyatéki leltár, melyben a bútorok, edények és egyéb berendezési tárgyak mellett találunk néhány elkészült, bekeretezett, és néhány befejezetlen festményt is.

6 Özvegye, röviddel Quast halála után, 1649-ben férjhez ment a leideni Jacob van Spreeuwen festőhöz. Quast rövid élete során nem csupán festőként, hanem szobrászként,

7 rajzolóként és metszőként is kipróbálta tehetségét. Azon kevés holland művész közé tartozott, aki grafittal vagy krétával dolgozott pergamenre. A párizsi Louvre gyűjteménye ötvenhat ilyen technikával készített, többnyire táj- és városképeket ábrázoló rajzát őrzi, a szentpétervári Ermitázs pedig hat jelzett Quast-rajzot mondhat magáénak.

8 Ezek tulajdonképpen Roelandt Savery Naer het /e^m-sorozata néhány darabjának másolatai, az 1630-as évekből.

9 Quast egészen kitűnő rajztudását metszetsorozatai is bizonyítják, amelyek közül a legjelentősebb koldusokat ábrázol. A 'T is al verwaertgaeren (Mind zavarodott félnótás) lapjait az 1640-es, második kiadás címlapfelirata alapján saját maga rajzolta és metszette.

10 A szakirodalomban korábban kialakult véleményt, amely szerint Quast az ifjú II. Vilmos herceg rajztanára lett volna, az újabb kutatás egyértelműen elveti." A budapesti Szépművészeti Múzeum Régi Képtára Quast két művét őrzi. A ligatúrás PQ monogrammal szignált, és 1639-es évszámot viselő festmény idős, szakállas, kalapos férfit ábrázol (1. kép). Ez a kisméretű táblakép 1924-ben került a gyűjteménybe, Porkay Márton ajándékaként.

12 A figura a Quastnál gyakran alkalmazott semleges háttér előtt, félprofilban jelenik meg, kissé jobbra fordulva. Hosszúkás, csontos arcát némiképp rendezetlen, őszülő szakáll övezi, amely összeér dús bajuszával és fülét elfedő hullámos, ősz hajfürtjeivel. Magas, enyhén kopaszodó homloka felett félrecsapott, barettszerű sapkát visel. Öltözete virágmustrás ing, amely felett lánccal összekapcsolt, aranyos zsinórdíszekkel ékesített köpenyt visel. A 17. századi holland inventáriumok és képlajstromok ezt a képtípust „tronie"-nak ('arc') nevezik.

13 A mai hollandban ritkán és - a francia „trogne" vagy az angol „mug" szavakhoz hasonlóan - inkább csak pejoratív értelemben (pofa, fizimiska, ábrázat) használt kifejezés, a 17. században fejet, arcot vagy arckifejezést jelentett, és egy sajátos, mindenekelőtt Rembrandt és tanítványai köréből ismert képtípusra vonatkozott. A tronie többnyire élő modell után készült, amely akár maga a művész,

14 vagy valamely kollégája is lehetett, azonban a szó valódi értelmében mégsem tekinthető portrénak. Sokkal inkább tanulmánynak, vázlatnak szánták egy-egy érdekes fiziognómiájú fejhez vagy karaktertípushoz, amelyet aztán később valamely nagyobb kompozícióhoz felhasználhattak. Az „idős férfi", a „fiatal nő", a „délceg katona", a „török" stb. karakterek megformálásához alkalmazott kosztümkészlet ennek megfelelően tartalmazott „egzotikus", „antik", „előkelő", „szegényes" vagy egyszerűen csak érdekesnek tűnő darabokat.