Kárpáti Zoltán - Liptay Éva - Varga Ágota szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 101. (Budapest, 2004)
ANNUAL REPORT 2004 - A 2004. ÉV - TEMPORARY EXEIIBITIONS - IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOK - Joan Miró műveinek kamarakiállítása
Az a kísérletező kedv és alkotói szabadságvágy, amely a művész egész életútját végigkísérte, párosulva a rá oly jellemző kutató-kézmüves attitűddel, gyakran ösztönözte arra, hogy a friss és spontán megnyilvánulásokra legalkalmasabb műfaj, a sokszorosított grafika területén is tevékenykedjen. A biztos alapokon nyugvó mesterségbeli tudást, amelyet 1954-ben a Velencei Biennalen grafikai nagydíjjal jutalmaztak, Miró Párizsban, a Lacouriére műhelyben, illetve New Yorkban, az Atelier 17-ben szerezte meg. A kiállításon bemutatott lapok közül a legkorábbi, a Síntesis sorozat egyik darabja, az 1936-os Nő és kutya a hold előtt című nagyméretű pochoir Picasso kollázsaira emlékeztet, a jellegzetes mirói ikonográfia csak a többi, tizenkét, kis példányszámban készült karcon (rézkarc, aquatinta és homokkal megszórt lágyalap), illetve a bemutatott hét litográfián érvényesül. Miró az előbbi művek közül két rézkarcot még az Atelier 17-ben készített el Sorozat II. és Sorozat III. címmel ( 1952-1953), amelyeket csak hat évvel később, Párizsban nyomtatott ki és jelentetett meg Adrien Maeght támogatásával. Maeght finanszírozta a művész vegyes technikájú, mélynyomással készült 1967-es Falfirka sorozatát is, amelyekből öt lap került bemutatásra. A litográfiák között külön csoportot alkot az 1969-ben készült zl részeg szabó látomása, amelynek három különböző színvariánsa (szürke, fehér, padlizsán) került be a válogatásba, szemléletes példaként a sokszorosításban rejlő technikai lehetőségek kiaknázására, még ha a legkevésbé értékes, tehát a dúcról utolsóként lehúzott lapokról van is szó. A grafikai repertoár A színeket áruló asszony című rézkarccal, a művész Palma de Mallorca-i műhelyének sokszorosított grafikái közül a legutolsó darabbal zárul. Az 1981-ben készült karc szoros formai-stiláris párhuzamot mutat Miró hetvenes évekből való festményeivel, különösen a tárlaton is szereplő, 1974-ben festett Figura, madarak című olajképpel. Erre az időszakra a redukció, a kompozíciók koncentrált és lakonikus előadásmódja a jellemző. A kiállításon sorakozó csaknem félszáz alkotás közül az 1973-ban készült akrillfestmény, a Táncoló pipacsok a legszűkszavúbb és legzavarbaejtőbb. A néhány ecsetvonással meghúzott, egymást hegyesszögben metsző vonal, alatta a három vörös festékpöttyel, számtalan jelentést indukálhat a nézőben. Talán itt sejlik fel leginkább Miró különös érzéke ahhoz, hogy a műveiben megfogalmazódó költői képekkel a fantáziát megmozgató, asszociatív tartalmakat hívjon életre. Miró művészetét gyakran nevezik egy költő megzenésített képeinek. Ez a megállapítás három különböző műfaj összecsengését feltételezi, s nem is tűnik furcsának a mester költészet és próza iránt táplált szenvedélyes vonzalmának ismeretében. Miró néhány jelentős honfitársához hasonlóan nem hazájában, hanem külföldön bontakoztatta ki tehetségét. Alkotásai többnyire Katalóniától távol kerültek bemutatásra, s művészi hírnevének megteremtésében Spanyolország a legkevésbé sem járt az élen. A művész első monográfiáját Shuzo Takiguchi japán költő írta 1940-ben. A számos országba eljutott, 2004-ben a Szépművészeti Múzeumba is megérkezett kamaratárlat alig titkolt szándéka a köztudat átrendezése. Egyszerűbben szólva, vajon képes-c egy állami múzeum a hivatalos kultúrpolitikával karöltve a kozmopolita művészből nemzeti kincset fabrikálni? OROSZ MÁRTON
