Kárpáti Zoltán - Liptay Éva - Varga Ágota szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 101. (Budapest, 2004)
ANNUAL REPORT 2004 - A 2004. ÉV - TEMPORARY EXEIIBITIONS - IDŐSZAKI KIÁLLÍTÁSOK - Alberto Giacometti életmű-kiállítás
A Ión Piramisban Giacometti pályakezdésének éveit az alig tizennyolc évesen családját és stampai környezetét megörökítő tanulmányait a húszas évek Párizsában fogant alkotásai követték. Giacometti a párizsi Académie de la Grande Chaumière hallgatójaként a szobrász Antoine Bourdelle osztályába iratkozott be. Bár Bourdelle műhelye a párizsi szobrászképzés legrangosabb központja volt, Giacometti a mintázás mellett festészeti tanulmányokat is folytatott. Ez a párhuzamos érdeklődés a művész egész életét végigkísérte A rajz és a festészet búvópatakként időről-időre felszínre törve mindvégig meghatározó maradt számára, nem a szobor előkészítésének terepeként, hanem mint a szobrászattal egyenrangú és szuverén alkotói terület. A fiatal Giacometti érdeklődése 1925-től a kubizmus, mindenek előtt a törzsi művészet felé fordult. Az ekkor készült számos aktrajza, valamint a törzsi művészet ihlette szuggesztív bronzai, köztük A pár ( 1926) és a Kanálasszony ( 1926-1927) mellett egyik főműve, a legegyszerűbb formai elemekre redukált Néző fej ( 1928) is bemutatásra került. Ez utóbbi szobor a szürrealisták érdeklődését is felkeltette. Az irracionalitásra fogékony Giacometti számára felszabadulást jelentett ez a kapcsolat. Szürrealista korszakát a híres Palota hajnali négykor térmodelljének tollrajza (1932), számos müteremrajz, valamint két szobra, a Virág veszélyben (1932) és a komor hangulatú Elvágott torkú nő (1932) képviselték. A végsőkig redukált Kubus (1933-1934) már a művész avantgárd korszakának végét jelzi. A következő években és a második világháború alatt a művészetével elégedetlen Giacometti ismét modell után kezdett dolgozni. Útkeresésének egyik legsikerültebb müve az Apró buszt kettős talapzaton (1940-1941). A piedesztál hatalmas tömbje a néhány centis büsztöt egyszerre teszi távolivá és monumentálissá. Giacometti ez idő tájt születő, és a művészt széles körben ismertté tevő stílusának első szobrai közül a testtöredékeket két bronz képviselte. Ekkor jelentek meg művészetében a szobrok térbeliségét oldó, amorf felületű, karcsú emberalakok. A művész megkülönböztette egymástól a mereven, oszlopként álló, statikus nő és az előrelépő, dinamikus férfi alakját. Ezek a motívumok munkássága során a későbbiekben is minduntalan vissza-visszatértek. Az alakok a magány határtalanságában mozognak, mint az Esőben lépdelő férfi (1948) vagy az Összeomló férfi ( 1950). Az utóbbi szoborhoz hasonlóan a Kutya ( 1951 ) szobra (59. kép) is egzisztencialista életérzést sugall, melynek jelentős képviselőivel, többek közt Maurice Merleau-Ponty-val és Jean Paul Sartre-ral Giacometti szoros kapcsolatban állt. Giacometti az 1950-es évektől kizárólag modell után dolgozott, családját, barátait, ismerőseit örökítette meg. A bátyjáról készült számos kiállított bronza közül kiemelkedik a Nagy Diego-fej (1954). Ezzel egy időben, a Velencei Biennalen való részvétel reményében újabb egész alakos szobrok mintázásába kezdett. A korábbi cérnavékony, látomásos figuráihoz képest testes és robosztus Velencei nők sorozatából Budapesten három volt látható. Az 1950-es évek közepétől a modelljeiről festménytanulmányokat készítő művész útkeresése újabb alkotói válságba torkollott, melynek folyamatát az Isaku Yanahira japán filozófiaprofesszorról készült rajz- és festménysorozatán követhettük nyomon. A krízis nyomán jutott el Giacometti a kései, szuggesztív portrékig, melyeken a modell mind közvetlenebb megragadására törekedett. Kései főművei, a feleségéről, Anette-ről, egy Caroline nevü prostituáltról, és Elie Lotar fotográfusról készült festményei és büsztjei, valamint néhány érzékeny, légies enteriőrrajza zárta a kiállítást.
