Csornay Boldizsár - Dobos Zsuzsa - Varga Ágota - Zakariás János szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 99. (Budapest, 2003)
A 2003. ESZTENDŐ - KIÁLLÍTÁSOK
csorbíthatta az első emeleti majdani ugyanilyen korú és körű állandó kiállítást. Ez azt jelentette, hogy a fönti kiállítás kereteit is előre meg kellett határozni. Ilyen megszorítások a korábbi csarnokberendezéseket nem korlátozták, hiszen teljes gyűjteményi egységek kerültek ott bemutatásra. A Barokk Csarnokban a rendezés alapelve tehát történeti maradt - ahogyan a Régi Képtár korábbi rendezései is azok voltak -, de most nem diakronikus folyamatban láttatva a tárgyakat, hanem szinkronikus elrendezésben, az 1700-as évek legelejét véve középpontul. így sikerült bemutatni azt, hogy hogyan nézhetett ki vagy milyen lehetett (volna) egy ekkoriban összegyűjtött magyar főúri kép- és szoborgyűjtemény, amelynek képzelt tulajdonosa az éppen elmúlt, előző század itáliai festőiért és szobrászaiért rajong. Hát, így valahogy... Meg kellett gondolnunk, hogy Magyarország egykori kastélykultúrájából egyetlen teljes berendezés sem maradt. A palotákéból sem igazán, sem a fővárosban, sem a mai határok közötti vidéken. Ezen a helyen tehát, a Barokk Csarnokban palotabelsőt formáltunk, azaz műgyűjteményt - anélkül, hogy igazi enterieurt rendeztünk volna be (43. kép). Egy ekkora kép- és szoborgyűjtemény a 18. században sem lett volna jelentéktelen (hasonló méretű együttesek Cseh- vagy Morvaországban, vagy kicsit később Ausztriában, sőt esetlegesen Magyarországon is léteztek) - de persze ahogy most itt látjuk, az a szépítő rekonstrukciók közé tartozik. Pia fraus - kegyes csalás. Az egész ugyan így nem történeti tény, de elemei igazak. Annyiban mindenképp, hogy az itt kiállított olasz seicento emlékek szinte mind egykorú vagy későbbi magyar főúri gyűjteményekből kerültek a Szépművészeti Múzeumba (Esterházy, Zichy, Pálffy, Andrássy, Károlyi, etc.). A bemutatáskor ügyeltünk arra is, hogy ezek a művek, mint ahogyan egykor tulajdonosaik is akarták, tömegükkel is hassanak. Szinte tolakodjanak a néző előtt, ahogyan a késő-reneszánsztól minden gyűjtőnél tették. Csendéleteket, arcképeket, tájképeket ide nem helyeztünk, oltárképet se (Guercinóé az egyetlen kivétel), mert az egykori nagy gyűjtők a figurális és biblikus-mitologikus-történeti tárgyakat részesítették előnyben. Ha egy egykori képtár, a mai múzeumival rokon építészeti környezetben állt, és ha tulajdonosának volt rá pénze és kedve, a boltozatokat is szívesen díszíttette falfestménnyel, freskóval. Hasonló illúziót kelt az, hogy a lunettákban egy-egy képet helyeztünk el, amelynek figurája, aránya egy föltételezett freskófigura nagyságának felel meg. Míg a körfolyosók szobrai kizárólag olaszok és 17. századiak, mint a képek is, addig a belső térben 18. századi, sőt néhány 19. század eleji itáliai szobor is helyet kapott. Utóbbiak között három az Esterházyak megbízásából készült. A három ajtó fölött még elhelyezhető lesz talán egy-egy odaillő szupraport (ajtó fölötti kép). Hetven képből itt tizenkilenc új szerzemény, és még több az utóbbi években restauráltak száma. A Márvány Csarnokot a legutóbbi időkig lehetetlennek tűnt teljesen és véglegesen berendezni, hiszen a két főlépcső kolonnádja fogja közre és két hatalmas méretű be- és kijárati kapuzata eleve átjáró jellegűvé teszi (44. kép). Ha most sikerült, azt roppant restaurátori erőfeszítés és sokrétű együttműködés biztosította. Meg egy ritka adottság... A Szépművészeti Múzeum épületében ugyanis nem épült uralkodói lépcsőház még csak főúri sem. Két egyméretű, egymással párhuzamos díszlépcső vezet az emeletre, egy-egy pihenővel megszakítva, amelyek négyoszlopos kolonnáddal a
