Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 94. (Budapest, 2001)
Tarentumi votív terrakották: módszertani javaslatok
sal rögzül, 11 a megjelenítés stílusa azonban rendkívüli változatosságot mutat, s így mintegy kicsinyített tükörképét adja a görög művészet felől a nyugati kolóniába jutó áramlatok egymásutánjának és a helyi művészet stílusváltozásainak egyaránt. Mindkét szempont - a jelentést firtató ikonográfiai-interpretatív és a megformálás változásainak követésében érdekelt művészettörténeti - régen szükségessé tette már az emlékcsoport átfogó és szisztematikus osztályozását. 12 A hatalmas mennyiségű, Olaszország és a világ múzeumaiban szétszóródott emlékanyag egységes feldolgozása azonban nyilvánvaló nehézségekbe ütközik, így az eddigi rendszerezési kísérletek kiindulópontját minden esetben múzeumi gyűjtemények, vagy egy-egy zárt lcletcsoport példányainak feldolgozása jelentette. 13 Ez is magyarázhatja, hogy ezekben a tanulmányokban csak részben és nem teljes következetességgel alkalmazták azokat a módszertani kritériumokat, amelyek a sokszorosításos technikával előállított terrakották feldolgozásában az elmúlt évtizedek kutatásaiban körvonalazódtak. 14 Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tarentumi votív terrakották soha nem válnak hozzáférhetővé olyan zárt, az előállított darabok közel teljességét tartalmazó leletegyüttesként, mint egyes, napjainkban, jól dokumentált ásatási kontextusban előkerülő produkciók, ahol a feldolgozó okkal remélheti, hogy nagyobb hiátusok nélkül rekonstruálhat egész gyártási szériákat. Ugyanakkor a „múzeumi szórványban" tanulmányozható darabokon is lehetséges és szükséges elvégeznünk néhány megfigyelést, amelyek segíthetnek abban, hogy a rendszerezés kategóriáit pontosabbá tegyük, s biztosabb alapot teremtsünk a további kutatás számára. A budapesti T. 176-os leltári számú töredék esetében a technikai részletek megfigyelése különösen tanulságosnak látszik. Ez a darab ugyanis egyrészt jellegzetes képviselője a symposiastés-téma az archaikus kor végére Tárasban kialakult „kanonikus" ábrázolási módjának, ezen belül is a Kr.e. 6. század vége és az 5. század kezdete közé eső évtizedek legnépesebb és legtöbb generáción át gyártott koroplasztikai típusához 11 Elsősorban is a symposiastés testtartása, legtöbbször a jobb térd felhúzásával és a felsőtest szembefordításával, ami által egynézetü, sík kompozícióvá terül ki a részleteiben akár legbonyolultabb változat is; néhány, fejdísz nélkül megformált, archaikus stílusú változattól eltekintve állandónak tekinthető maga a fejdísz megléte és szerkezete is: ez ugyanis a legelső megformálásoktól kezdve mindvégig koszorú, szalag, és a koszorúról kiemelkedő virágdísz együttesét ábrázolja, csak a végletesen stilizálttól a bonyolultan realisztikus megoldásig jut el, így átalakulása nem annyira tartalmi, mint inkább stílusváltozásnak tekinthető. 12 Legutóbb Lippolis 1995,42: „... non si sono proposti per ora schemi di approfondimento successivi: in un terzo livello, infatti, deve essere discussa la tipológia specifica delle classi riconosciute (sc. iconografiche), che deve essere desunta, perö, da lavori analitici." 13 Vö. pl. Herdejürgen 1971; Letta 1971; Iacobone 1988. 14 Az ide vonatkozó módszertani kutatások alapvető kiindulópontja: Nicholls, R. V., Type, Group and Series: a Reconsideration of some Coroplastic Fundamentals, BSA 47 (1952), 217-226. A módszer egy mintaértékű alkalmazása egy későarchaikus - koraklasszikus kori, nyugati görög anyagcsoportra: Dewailly, M., Les statuettes aux parures du sanctuaire de la Malophoms, Naples 1992. különösen 42-48. A koroplasztikai „rendszertan" továbbfejlesztése és pontosítása új lendületet kapott a legutóbbi években: Mu lier, A., La coroplathie : un travail de petite fille? Les figurines de terre cuite, de l'atelier à la publication : questions de méthode, RA 1994, 177-187; Le moulage en terre cuite 1997.
