Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 88-89.(Budapest, 1998)

A Krafft-festmény konzerválása és restaurálása

A KRAFFT FESTMÉNY KONZERVÁLÁSA ÉS RESTAURÁLÁSA Krafft Habsburg Rudofés a szerzetes című festménye hosszú évtizedek óta felgöngyölve aludta álmát egy múzeumi raktárban. Valamikor befele tekerték egy igen vékony rúdra,

1 melynek következményeit kibontás után azonnal észleltük, bármely óvatosan végeztük is a letekerést. Mozaikszerűen esett szét a torlódás következtében felemelkedett és levált festékréteg (55. kép). Az állagmegóvási munkákat szinte azonnal megkezdtük, ennek ellenére a levált rétegeknek csak töredékét tudtuk megmenteni és helyreilleszteni. A festett felület további lepergését japán fátyolpapír felragasztásával akadályoztuk meg,

2 ezt követően tekertük fel a vásznat egy erre alkalmas 70 cm átmérőjű hengerre és szállítottuk át a restaurálás helyszínérc, a múzeum új, Szondi utcai műtermébe. A nagyméretű (336,5 x 230 cm) vászonhordozó szélei igen szakadozott, korhadt állapotban maradtak fenn. Vakkerete és díszkerete az idők folyamán elkallódott. Ismerve az alapozás és a festékréteg állapotát egyértelművé vált, hogy a körültekintő helyreállításhoz precíz restaurátori terv szükséges. A főbb feladatok a következők voltak: az eredeti és ezideig fennmaradt festékréteg megmentése, az egy darabból szőtt vászonhordozó megőrzése és konzerválása lehetőség szerint dublírozás nélkül, megfelelő erősségű húzószélek kiképzésével, valamint a merevítőbordákkal ellátott, villás ékelésű feszítőkeret és a méltó bemutatás céljából stílusban hozzáillő díszkeret tervezése. Mindenek előtt azonban a restaurálás anyagi feltételeit kellett előteremtenünk. Tekintettel a festmény kvalitására, a Szépművészeti Múzeum Krafft kulcsfontosságú müvét felvette 1997. évi restaurálási programjába és a kidolgozott restaurálási tervet beadta a Nemzeti Kulturális Alap pályázatára. A Múzeumi Kollégium a pályázatot elfogadta és a restaurálást másfél millió forintos támogatásban részesítette. Ezt követően szerveztük meg a csoportot, melynek tagjai - Szentkirályi Miklós, Jeszeniczky Ildikó, Perjés Edit, Kováts Éva és Dicső Ágnes restaurátorok - kidolgozták a végleges munkatervet. A fototechnikai vizsgálatokat Szilágyi Sándor végezte. A restaurálást alapos technikai vizsgálat előzte meg: megállapítottuk, hogy korábban a festményt két dublírvászon réteggel látták el (56. kép). A dublírvászon ragasztó1 Feltehető, hogy a II. világhábon'it követően lefejtették vakkeretéről és sebtében felgöngyöltették, s helyezték el múzeumi letétbe, és így menekülhetett meg végleges pusztulásától. 2 A ragasztóanyag megfelelő sűrűségű metilccllulóz (Tylosc MHB 3000 p) volt, a japánpapíron keresztül széles ecsettel hordtuk fel, hogy az elvált részek ne mozduljanak el.