Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 87. (Budapest, 1997)
A múzeumi raktárak titkaiból
legalábbis nem árucserével összekapcsolt állomások is, talán ezeket jelzi szétszórtságával és szórványosságával az egy-egy Ruvóban, Tarantóban, Metapontóban, Locriban talált amphora vagy lékythos. A Berlini-festő egy (korai) lékythosának Adriába, a Providence-festő egy lékythosának Numanába kerülése ebből a szempontból irreleváns. Nem elhanyagolhatók viszont a fentebb említett példái annak, hogy a kör néhány festőjének más formájú vázái kizárólag vagy nagyrészt etruriai vagy adriai lelőhelyen kerültek elő. A Berlini-festő esetében erre részben magyarázatot kínál az, hogy ezek a vázái, mint láttuk, jórészt korai korszakából valók, ugyanakkor a SI graffitot viselő darabjai mind későiek, 50 abból az időből, mikor Hermónax és a Yale-lékythos festője működött. A kétirányú elterjedés értelmezéséhez azonban figyelembe kell venni, hogy egyes festők nem csak egy műhelyben dolgozhattak, egy műhely nem feltétlenül egyetlen kereskedő igényeit szolgálta ki, és hogy ugyanannak a kereskedőnek is lehettek idővel, vagy akár egyszerre is különböző útvonalai. Mindenesetre az ugyanazoktól a festőktől díszített különböző formájú exportált vázák más és más területeken koncentrálódó lelőhelyei is aláhúzzák a nolai amphorák és lékythosok fentebb áttekintett produkciójának sorsából adódó helyzetképet: az attikai vörösalakos kerámia műhelyeinek tevékenységét, fazekasokét és vázafestőkét egyaránt, jelentős mértékben a kereskedők által közvetített export-igény határozta meg. 51 Nem szabad azonban elfeledkezni arról, hogy a hatás kétirányú volt: nemcsak a külső igények alakították a műhelyek profilját, hanem a műhely produktumai is formálták-nevelték igénylőiket. A vörösalakos vázák, amelyekről fentebb szó volt, forma- és kép-világukkal a virágkorába forduló Athén szellemét és életformáját ismertették meg Itáliában, ha nem is a legmagasabb művészi szinten. Esztétikai szempontú versengésnek műhelyek és festők között, amiről az előző generációk nagy vázafestőinek művei olykor közvetlenül is vallanak, az 5. század második negyedében tudatosan már kevés szerepe lehetett. A műhelyből kikerült vázák további sorsa iránt nyilván közömbösen csinálták fazekasok és festők azt, amivel legjobb képességeik szerint kielégíthették vevőiket. Az ítéletet munkájuk fölött - ha egyáltalán vártak ilyesmire - ösztönös és kényszerű bölcsességgel őrájuk bízták. SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY 50 Erre már Johnston felhívta a figyelmet, Trademarks, i.m. (fent 42 j.) 207. 51 Ez természetesen nem csak Athénra és nem csak erre a korszakra érvényes.
