Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 86. (Budapest, 1997)
Schickedanz a Szépművészetiben
alkotásairól készült) távlatképei és dekorációs tervei között nincs különbség a kidolgozás minőségében, a részletek finomságában. Igaz, az a tudás, ami építészeti rajzban elsőrendűt, technikailag felülmúlhatatlant jelent, a festészetben csak az akadémikus kismester minősítéshez elegendő, de nála jobb festők a 19. században nem foglalkoztak építészettel, így teljeskörü összehasonlítás nem tehető. A csak főműveiről ismert építész és elfeledett festő mellett a kiállítás a bútortervező bemutatásában is látványosan újat hozott. Amellett, hogy a historizmus bútorművészetének kamarakiállítása lett ez a rész, itt mód nyílt terv és kész tárgy egymás mellé helyezésére. Az alkotás folyamatát máshol is igyekezett bemutatni a kiállítás. Az épületterveknél a tervfajták teljes repertoárját nyújtotta az első skiccektől, vázlat- és tanulmánytervektől a kidolgozott pályázati tervekig, a módosításoktól a véglegesekig, a helyszínrajzoktól a kiviteli részletrajzokig. A festmények egy részének elkészülési folyamatát a hagyatékban lelt fényképek tették rekonstruálhatóvá: a budapesti veduták nem természet után készültek, hanem fényképek alapján. A fotográfiák a kiállítás építészeti részében is jelentős szerepet kaptak: nemcsak az elkészült házakat bemutató, zömmel korabeli - önálló forrásértékkel bíró - fotók kerültek ki, hanem a hagyatékban talált olyan képek is, amelyek előképet szolgáltattak az építész számára. Az összegyűlt anyag gazdagsága és sokfélesége, minősége és addigi ismeretlensége önmagában még nem volt garancia arra, hogy a kiállítás valóban jó legyen. Ehhez a kiállítótér alkalmassága és a rendezés megfelelő volta is szükségeltetett. Az előbbi feltétel kedvezőtlen volta miatt sokáig kérdésesnek tűnt a kiállítás sikere. A Szépművészeti Múzeum - programja szerint - kettős rendeltetéssel épült, az architektónikus megoldás is ennek megfelelő. A képtár mellett közel azonos alapterületű gipszmúzeumot kellett elhelyezni az épületben, annak az elkészülése után hamarosan elavuló 19. századi múzeumi ideának a jegyében, mely az eredetiben beszerezhetetlen antik, középkori és reneszánsz szobormüvek életnagyságú gipszmásolatait a képtár eredeti festményeivel egyenrangúan kívánta - nevelő szándékkal - bemutatni. E célra a bennük elhelyezendő másolatoknak megfelelően különböző (antikizáló, illetve román, reneszánsz és barokk) stílusú csarnokok létesültek (utóbbiak tágas, nagy belmagasságú terek), hogy a gipsz-szobrok stílszerű környezetbe kerüljenek (38-39. kép). A múzeumi elvek megváltozása (csak eredeti alkotások kiállítása, a másolatok raktárakba és iskolákba száműzése) megszüntette e csarnokok eredeti funkcióját, s a nagyobb méretűek számára nem talált helyette másikat. Ezek hosszú idő óta csak a képtárszárnyak által közrefogott, fedett belső udvarok, a kiállításrendezők bosszúságai, ha egy tárlatuk ide kényszerül. A múzeum tömegalakítását és belső tereinek rendszerét e programon kívül egy másik fontos tényező is befolyásolta, az épület előteréhez való alkalmazkodás szüksége. Noha a Hősök tere a ma létező egyetlen budapesti tér, amelynek minden határoló épületét ugyanaz tervezte, 13 a beépülés fokozatosan, egységes terv nélkül történt. A Szépművészeti Múzeummal Schickedanznak a szemben álló jóval kisebb tömegű Műcsarnok 13 Korábban volt ilyen, de mára gyökeresen átépült: a mai Roosevelt teret a Duna-parton a múlt század közepén csupa Hild József tervezte klasszicista épület határolta, de a házak zöme már a századfordulóra kicserélődött, más részük a II. világháborúban megsérült és lebontották.
