Tátrai Vilmos szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 84. (Budapest, 1996)
Rövid kommentárok hat olasz festményhez
szerzője, 6 mind Daniele Benati, a festő monográfusa 7 elfogadta. Mivel a témában és stílusban egyaránt rokon két kép szélessége megegyezik, és magasságban is csak 4 cm közöttük az eltérés, feltételezhető, hogy eredetileg egyazon dekorációs sorozathoz tartoztak, amelynek esetleg még további darabjai is azonosíthatók lesznek. A két Cinquecento elejei festmény szoros összefüggése mindenképp kellő alapot ad, hogy a Théseus és Minotauros eddigi anonimitását megszüntessük, vagyis kiterjesszük rá Longhinak az oxfordi táblára vonatkozó mestermeghatározását. 8 A liviusi téma ellenére Lucretia halálának itt bemutatott ábrázolása (16. kép) sem éppen a humanista elit igényeihez és ízléséhez igazodik. 9 Az öngyilkos asszony leple és a Tarquinius Collatinusszal vagy Junius Brutusszal azonosítható háttal álló férfi öltözéke halványan utal ugyan a cselekmény korára, de a fehér szakállas apa mustrás brokátköpenye már inkább a kortársi előkelőségek ruhatárából való és a jelenet színtere sem ébreszt antik reminiszcenciákat. Nemcsak a festő mesterségbeli tudásának nyilvánvaló korlátait, hanem a stílusát meghatározó közeget is jelzi, hogy a történetben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására még csak kísérlet sem történik - gondoljunk a másik póluson Botticelli azonos tárgyú spalliera-képének zaklatott ritmusú kompozíciójára a bostoni Isabella Stewart Gardner Museumban. A kép, amelynek témája igen, formátuma már kevésbé vall arra, hogy cassonéhoz tarozott volna, 10 Velencében vagy közvetlen vonzáskörzetében készült, ahol Tiziano fellépése előtt ez a szenvedélymentes elbeszélőmodor volt a honos. A velencei Quattrocento nyelvét provinciális akcentussal, de nem minden báj nélkül alkalmazó mestert Ludwig Baldass felismerni vélte: Pigler Andor az ő javaslatára tulajdonította a müvet Pietro Vegliának. 11 Ettől a festőtől azonban egyetlen hiteles, összehasonlításra lehetőséget adó munkát sem ismerünk, 6 Lloyd, Ch., A Catalogue of the Earlier Italian Paintings in the Ashmolean Museum, Oxford 1977, 57-59, 46. kép. Szíves segítségéért ezúton is köszönetet mondok Magyar Verának, az oxfordi múzeum munkatársának. 7 Benati, D., Francesco Bianchi Ferrari e la pittura a Modenafra '4 e '500, Modena 1990, 152-153; legújabban: Bianchi Ferrari címszó m Saur Allgemeines Künstlerlexikon 10, München-Leipzig 1995,430. 8 Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Longhi, amikor először Lorenzo Costának attribuálta az oxfordi képet, azt összefüggésbe hozta a budapesti múzeum egy általa szintén Costának tulajdonított festményével, de nem a Theseus és Minotaurosszal, hanem Quattrocento gyűjteményének egyik legjelentősebb és egyben legrejtélyesebb darabjával, a többnyire Domenico Ghirlandaio köréből származtatott tondóval, amely Szent Jánost ábrázolja Patmosz szigetén. Longhi, i.m. (4.j.): „Noto, tuttavia, che in relazione col tondo di Budapest, è PArione sul delfino, quasi sicuramente del Costa..." 9 Ltsz.: 1326. Olaj, fenyőfa, 78 x 113 cm. Szintén a Pulszky-vásárlások közé tartozik. 1894-ben velencei műkereskedelemből került a Szépművészeti Múzeum jogelődjének, az Országos Képtárnak a tulajdonába. 10 Cassoneképnek tartja Haraszti-Takács, M., Még egyszer Sodorna Lucretia képeiről, SzMKözl 51 (1978) 203-209, a szélesség és a magasság aránya azonban elég jelentősen eltér a kelengyeládáknál szokásostól. " Pigler, i.m. 728; uő., Barockthemen II, Budapest 1974, 407. Pigler Andor szóbeli közléséből (1988 július) tudtam meg, hogy a Veglia attribúció Baldass véleményén alapul.
