Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)
Két Tintoretto-képmás Anton Francesco Doniról
Anton Francesco Doni arcvonásait bizonyossággal csak egyetlen olyan forrásból ismerjük, amely művésznévhez is köthető: arról a medálkép-metszetről, amelyet Doni Enea Vico da Parmával készíttetett 1550-ben Velencében kiadott Érmek (Le Medaglie) című könyvéhez (22. kép). Ez a képmás arról ad fogalmat, milyen lehetett Doni 1547 körül. Az Érmek ugyanis már 1547-ben nyomdakészen várta a megjelenést Doni firenzei nyomdájában; ezt egy március 10-i levél bizonyítja, amelyben Doni összes megjelenés előtt álló művét felsorolja. 5 Mindazonáltal Doni leveleiben, amelyeknek újranyomására szintén 1547-ben, Firenzében került sor, az írónak egy babérkoszorú oválisával keretezett képmása tűnik fel (23. kép). Ez gyakran szerepel Velencében publikált későbbi könyveiben is, és talán előképül szolgált Enea Vico finomabban kivitelezett metszetéhez. Ha ezeket a metszeteket összevetjük a budapesti képmással (21. kép), nyilvánvalóvá válik, hogy az ábrázolt személy egy és ugyanaz. Igaz, a festményen rövidebb a szakálla, de a Tintoretto-portré, mint majd látni fogjuk, néhány évvel későbbi keletű, mint a két említett metszet. A metszeteken és a képen ábrázolt arc nagyon hasonló. Sorra véve azokat a részleteket, amelyekből ez a hasonlóság adódik: a magas és széles homlok; a szemek a kissé elnehezült felső szemhéjjal; a kicsinek nem mondható orr azzal a gömbölydedseggel az orrlikak zónájában, amitől enyhén piszének tűnik — ez utóbbi vonás hangsúlyosabb a medálkép-metszeten és kevésbé jól megfigyelhető a festmény itt reprodukált fényképén, tisztán látható viszont a budapesti múzeum reneszánsz képmáskötetének színes reprodukcióján 6 ; a száj, a felsőnél erőteljesebb alsóajakkal; a hasonlóan göndörödő haj és végül az azonos formájú és méretű fülcimpa. Bizonyára az eltérő technikának és Tintoretto fölényes kifejezőkészségének tulajdonítható, hogy a tekintet élettelenebb és jellegtelenebb a két metszeten, elevenebb, mélyrehatóbb és kiábrándultabb a festményen. Éppen ez utóbbi kifejezés jól illik ahhoz az emberhez, aki már 1543-ban mint „főpapok és urak, szőrszálhasogatók, szerzetesek és fattyúk ellenségét" jellemezte magát 7 , és akinek csípős nyelvét egy évtizeddel később maga Pietro Aretino fogja megtapasztalni. Az Anton Francesco Doni és Tintoretto közötti kapcsolatok vonzó és bonyolult kérdést jelentenek a velencei Cinquecento ötödik évtizede művészetének problémakörén belül. Jelen tanulmány szerzői Doni életművének kulturális jelentőségét vizsgálva már másfél évtizeddel ezelőtti diplomamunkájukban is több ízben felhívták a figyelmet a firenzei író és a fiatalabb velencei festő ars poeticájának rokonságára. Doni erős személyisége bizonyosan hatást gyakorolt Tintorettóra, és nem csak a fiatal festőre, ha a bécsi képmás, mint látni fogjuk, szintén őt ábrázolja. Természetesen az ez irányú vizsgálódást levéltári kutatásoknak kell kiegészíteniük, amihez, reményünk szerint, jelen közleményünk ösztönzést fog adni. A Doni és Tintoretto kapcsolatára vonatkozó legfontosabb ránk maradt dokumentum, és egyben az az írott forrás, amely elsősorban hozható kapcsolatba a budapesti képpel, ajánlás Burchiello verseinek (Le Rime del Burchiello) Doni által kommentált és 1553-ban Velencében megjelent kiadásához. A könyvet az alábbi sorok vezetik be: „A csodálatos Jacopo Tintorettónak, a páratlan festőnek. Kétségkívül 5 Ricottini Marsili Libelli, C, A. F. Doni scrittore e stampatore, Firenze 1960, 339-340. 6 Garas, i. m. 38. 7 Doni, A. F., Lettere, Venezia 1545, 25.
