Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)

Picassótól Grecóig posztmodern tükörben. Hármas kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

ütköztetését jelenti. Ezzel szemben e művészek többé-kevésbé zárt, homogén világot képviselnek, még ha vannak is olyan vonások, amelyek mindegyiküket kifelé mozdítják ebből a zártságból. * Az elmúlt évtizedek magyarországi művészeti életét ugyanúgy az izoláció jellemezte, mint a spanyolét. Ez a hasonló sors, és a legutóbbi években nemzetközi szinten tapasztalható szemléletváltás a „periférikus művészetet" illetően, a korábbiaktól eltérő kapcsolódási pontokat jelöl ki a két ország számára. A Szépművészeti Múzeumban legutóbb létrejött találkozó ezért jelzésértékű. A pillanatnyilag legnépszerűbb magyar képzőművész gárdának és a spanyol művészeti élet képviselőinek találkozására az El Greco-évforduló, a spanyol kulturális örökség legnagyobb hatású egyénisége (valamint a gyűjteményével a múzeumot gyarapító Nemes Marcell) előtti tiszteletadás adott alkalmat (43. kép). Tévedés lenne El Greco történelmi szerepét és bizonyos korok művészetére visszatérően gyakorolt inspirációját túlzott aktualizálásával fokozni. Mindenesetre meglepő lelkesedéssel vettek részt a meghívásos bemutatón műveikkel olyan alkotók is, akiknek munkásságát ismerve nehéz lett volna közös vonatkozási pontot találni a spanyol nagymesterrel. Összegezve a 34 művész hódolatának megnyilvánulásait, néhány jellemző magatartás különíthető el köztük. Egy-két, igen körülhatárolt forma- és motívumrendszerrel dolgozó művész első látásra meglepetést keltőén, de a legtermészetesebb módon épített be számára idegen Greco-motívumokat saját, zárt képi világába, úgy átgyúrva és átlényegítve azokat, hogy a megszokott harmóniarendszeren semmiféle csorba nem esett. A legváratlanabb találkozás Bak Imre, El Kazovszkij és Fehér László esetében jött létre, akik egy-egy (Kazovszkijnál két) Greco-kép tematikus elemeit stilárisan „észrevétlenül" ültették be saját, koherens formarendszerükbe. Más esetekben hangsúlyosabbá válik a témaátvétellel való frivol játszadozás, a stiláris paradoxonok kiélezése, elsősorban annál a generációnál, amely a 80-as évek eklektikus hullámával egyidőben került be a művészeti élet körforgásába (Koncz András, Soós Tamás, Szirtes János, König Frigyes). Egy-egy Greco-alkotás vagy jellemző strukturális rendszer közvetlen elemzésére inspirálta a kiállítás Keserű Ilonát, Maurer Dórát és Haász Istvánt. Maradéktalanul tiszteletben tartva a kiindulást jelölő grecói művet, a felhívás nyomán készült képeik egy következetes alkotói metódus folytatásai. A motívuminspirációnak hasonló, öntörvényű átfordulását tapasztaljuk Baranyai Andrásnál, Gémes Péternél és Tolvaly Ernő videoinstallációjánál. A régi nagymester alkotása az ő számukra is meditációs lehetőséget kínál. Egy olyan szellemi transzmisszió kiindulópontja, amellyel a ma alkotója közvetlen személyes utat találhat az egykori géniuszhoz. A szellemi inspiráció teljesen áttételessé válik, ugyanakkor annál mélyebbről fakad Nádler István és Mazzag István esetében. A tematikai kapcsolat helyett ők a spontán festés aktusa során megkísérlik azt a kompozíciós erőt és tüzet felszínre hozni, amit Greco számukra jelent. Egyetemesebb konceptuális távlatban, a múlt és a jelen találkozását hangsúlyozzák Galántai György, Forgács Péter és Szikora Tamás alkotásai. A legkülönbözőbb műfajok (video, fotó, installáció, objekt) segítségével próbálják megidézni és a mai kor kulturális emlékezetében fellelni a régmúlt nagy egyéniségét.