Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)

Picassótól Grecóig posztmodern tükörben. Hármas kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

A legutóbbi évek spanyol művészetét tanulmányozni akarók némileg szélesebb spektrumból kaptak válogatást annak a vándorkiállításnak köszönhetően, amely Madridból Zágrábon keresztül érkezett, majd Budapest után Bécsben mutatták be. Az öt művész valóban a legkülönfélébb ízlés- és formavilághoz tartozik (42. kép). A „legidősebb" mester az 50 éves Joaquin Capa, aki grafikáival a legjobb történelmi hagyományokat folytatja — amennyiben Tapies már a múlt része. Hasonló indulatokat felszabadítva karcolja, gyötri, maratja a papír felületét, mint a nagy előd, azzal a különbséggel, hogy színvilága helyenként sokkal oldottabb, nem redukálódik a feketére és barnára. A másik két művész, Francisco Berdonces és Javier Chapa Villalba művei ugyancsak azt bizonyítják, hogy az informel kitörölhetetlen nyomokat hagyott a fiatalabb nemzedékben, még ha teljesen eltérő irányban gondolkoznak is. Berdonces színben homogén, faktúrában annál brutálisabb rétegződésű reliefjeinek felületkialakítására bevon olyan extrém anyagokat is, mint a haj, máskor egy finom vonalhálóval tagolt, zárt geometrikus konstrukciót robbant szét rikítóra festett, durva fahasábokkal. Hasonló kettős szemlélet (ami lehet eklektika) érvényesül Javier Chapa akril festményein. A képek formai vázát minden esetben egy mérnöki pontossággal megrajzolt mértani konstrukció, egymásba helyezett és elforgatott négyzetekből álló idom adja, a mezőket mindig más színekkel kitöltve. Ami viszont elbizonytalanítja ezt a racionális rendet — és ami miatt a mediterrán és főleg spanyol szellemiség mégis átmentődik —, az a felületek rendkívül dinamikus, sőt harsány megtöltése festékmasszával, aminek élettelisége éles kontrasztban van a forma puritánságával. Egészen másfajta tradíció az, amit Vargas követ első látásra konzervatívnak ítélhető tájképein. A tájfestészet 19. századi hagyományait folytatja, de mindeközben erőteljesen koncentrál annak a fajta spiritualizmusnak a felélesztésére, amelynek során a téma rögzítését feledteti a festés aktusa. Az alkotás láza a mű tulajdonképpeni értelme, ennek következményeként a legtárgyiasabb téma is személyessé válik. Egyetlen művész volt a kiállításon, akit a katalógus ígéretének megfelelően valóban az eklekticizmus internacionális áramába illőnek ítélhetünk, és akit egyértelműen a posztmodern korszellem hat át — Guillermo Perez Villalta. A korábban, abszurd jeleneteket ábrázoló festményeivel, nemzetközi rangot elért művész ezúttal szobraival szerepelt Budapesten. A múlt iránti nosztalgia, a különböző történelmi kultúrák használati eszközei iránti vonzalom eredményei ezek a tárgyak. Hasonlóan zavarba ejtő formai csavarok, ellentétes ízlésvilág, funkciók és szellemiség összevegyítése jellemzi őket, mint festményeit. E használhatatlan használati tárgyak viszont éppen tárgyszerűségük, objektív jelenlétük révén töltődnek fel a szellemesség felszabadult érzésével. Az öt művész teljesítményét együtt látva azzal, amivel a Szépművészeti Múzeum pillanatnyilag rendelkezik, változatosabb és sokszínűbb kép bontakozott ki Hispánia jelenkori művészeti életéről, bár széles keresztmetszetről — főként a nemzetközi elismerést elért művészek távollétében — nem beszélhetünk. Ez a kép valóban eklektikus, ami mint korjelenségre vonatkozó „izmus" viszont csak megszorítással érvényes rájuk. A legutóbbi évek képzőművészetében oly népszerűvé vált posztmodern eklektika ugyanis egy adott művön, egy gondolat- és formarendszeren belül érvényesülő heterogén, olykor egymásnak teljesen ellentmondó rétegek, ízlés- és formavilág