Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)
Picassótól Grecóig posztmodern tükörben. Hármas kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
A hetvenes években körvonalazódni kezdett egy racionálisabb nyelvet követő, egyértelműbben tagolt formákra építő szobrászati irány az „arte nominativo" vagy ,,arte analitico" vezényszavával. Teresa Eguibar tükörfényesre csiszolt, artisztikusan rétegelt acél konstrukciója (Expanzió 14, 1973) ezt a nemzeti tradíciótól eltávolodó, az internacionális ízlésáramlatba kapcsolódó szándékot vállalja fel. A nemzeti hagyomány és a nemzetközi trendekhez való kapcsolódás dichotómiája természetesen nem csak a szobrászat területén merül fel. Az egész spanyol művészet neuralgikus pontja volt ez egészen a legutóbbi évekig, amikor a posztmodern fogalmi rendszerváltás egyetemlegesen feloldani látszik ezt a béklyót. A posztmodern tisztítótüzet előkészítő fortyogásban a továbbra is tradícióként tisztelt informel, valamint a reakciójaként előtérbe kerülő geometrikus absztrakció (arte analitico) és új figurativizmus (nueva figurádon) hármas vezérfonala tapintható ki. A spanyol művészetnek ezek az újabb fejleményei azonban közel sincsenek olyan gazdagon és reprezentatív alkotókkal képviselve a múzeum gyűjteményében, mint a korábbi évek. Az informel hagyományok folytatása az 50-es évekbeli virágzását követően sem oltható ki. Ugyanis felvállalása — természetes kapcsolódási pontjaival egy rangos örökséghez, valamint egy valóban élő nemzeti karakterhez — etikailag nehezen támadható. Marino Biarge erőteljes faktúrájú, reliefszerű képe (Robbanás, 1973) egyértelműen ezt a hagyományt követi. Némi megszorítással Fedor Ganz is besorolható e skatulyába azzal a megkötéssel, hogy e jellegzetesen francia—spanyol irányzatnak egy „csiszoltabb" felszínű, az amerikai Sam Francis szín- és formavilágával rokon szemlélete érződik 1963-ban festett Felhők című képén. Az I960 70-es évekre Spanyolországban is sorra jelentek meg azok a formai kísérletek, amelyek a világ bármely más részén egyformán értelmezhetőek voltak. Az egyik markáns irány a „nueva figuración" zászlaja alá gyűlő művészek csoportja volt. Lényegében gyűjtőfogalom, amelybe a pop art inspiráció mellett a realizmus legkülönfélébb irányai beleférnek, gyakran a legsajátosabban spanyol tradícióknak megfelelően. A hűvös pop art tárgyszemlélet jelenik meg Juan Martinez „festményén", ami valójában gigászi manírral megoldott óriásméretű ceruzarajz (Fekete ágy, 19X0). A 16. századig visszanyúló spanyol realista festészet színvilága öröklődik át José M. Guerrero Medina képén, alaposan átértelmezve a hazai lelkülettől ugyancsak nem idegen expresszív formavilágban. Az elmúlt évtizedek másik, az előbbiekkel ellentétes tendenciájú vonulata, a geometrikus absztrakció teljes mértékben hiányzik a gyűjteményből. Ennek legfőbb oka, hogy valamennyi festmény, amivel a múzeum rendelkezik a legutóbbi évtizedek spanyol művészetéből, egy helyről származik: Lopez, Biarge, Ganz, Martinez és Guerrero Medina alkotásai mind a műpártoló Xavier-André Flores önzetlen adományaként kerültek a Szépművészeti Múzeumba. Az ő nagylelkűségének köszönhető, hogy a valóban aktuálisnak nevezhető spanyol művészeti áramlatokból néhány (egy bizonyos ízlésvilág rostáján keresztülmenve) képviseltetve van a gyűjteményben. Kiegészíti ezt az a szoboranyag, ami a Műcsarnokban rendezett Nemzetközi Kisplasztikái Biennálékról került a múzeumba. *
