Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 76. (Budapest, 1992)
Picassótól Grecóig posztmodern tükörben. Hármas kiállítás a Szépművészeti Múzeumban
világával kitapinthatóbb, sőt valamennyi klasszikus nagyság közül a legközvetlenebb hatással volt az 1950-es években nemzetközi elismerést kivívó spanyol művészek új generációjára. Miró visszatelepedésének első éveiben Llorens Artigas barcelonai kerámiaműhelyében dolgozott. Az ötvenes évektől viszont a művészi technikák egyre szélesebb skálája jelentett számára kihívást, az új sokszorosított grafikai eljárásoktól a murális lehetőségekig. Ebből a szempontból a grafikai lapok (amelyekből a kiállításon két aquantinta és a Derrière le Miroir egy számának litográfia címlapja volt látható) nemcsak előtanulmányok monumentális terveihez, hanem archaikus képzeletének és az absztrakció határáig elmenő spontaneitásának speciális technikai megvalósulásai is. A polgárháborút követő évtizedekben a töbhé-kevésbé tetszhalott állapotban lévő spanyol művészeti élet teljes mértékben távol maradt a nemzetközi színtértől. A világháború utáni években hirtelen testközelbe kerülő, a történelmi avantgárdé radikalizmusát sugárzó nagyságok nyomdokain feltörő fiatal művészek azzal az eltökélt szándékkal léptek fel, hogy a spanyol művészetet felzárkóztassák a világ élvonalához. Mindig élő, közvetlen (szellemi) kapcsolatai révén Picasso volt a felnövő új generáció állandó bálványa. A konzervatív művészetszemlélettel szemben radikálisan fellépő fiatal nemzedék számára azonban a szürrealizmus és közvetlenül Miró spontán gesztusai talán még fontosabb impulzust jelentettek. A nagy triász géniuszát gazdagon illusztrálták a kiállításon grafikáik, de a spanyol művészeti élet fellendítésében meghatározó szerepet játszó vezéregyéniségek közül is többen képviselve voltak. Találkozhattunk például a döntő áttörésnek számító 1958-as velencei Biennale átütő sikert aratott díjazottjai, Tapies, Chillida és Feito műveivel, amelyeket kiegészített a szobrász Pablo Serrano és a festő Saturo Lopez egy-egy alkotása. A generáció tagjai közül a legrangosabb nemzetközi elismerést Antoni Tapies vívta ki, aki kortársaira is a legnagyobb hatással volt. Az általa 1948-ban Barcelonában létrehozott Dau al Set csoport a szürrealizmushoz kapcsolódó jelszavaival az avantgárdé hagyományokat kívánta folytatni, Picabia és Miró örökségét követve. Az 1950-51-es párizsi útja során megismert informel festészet és Miró együttes hatása jól felismerhető volt három grafikai lapján az idősebb nagymester aquatintái mellett, ugyanakkor Tapies egyedülálló formaképző ereje is igazolást nyert. Egymás mellett látva a kiállításon, egyértelműen tapasztalható volt a Mirólapok tudott, de közvetlenül ritkán átélhető szellemi rokonsága nemcsak a Tápiesgrafikákkal, hanem Luis Feito érzékeny lelkiségű kis temperaképével, sőt, kevésbé szembetűnően, de mégis kitapinthatóan, a szobrász Eduardo Chillida szitanyomatával és Pablo Serrano bronzszobrának mélyről fakadó tüzével is. Ez a generáció az anyaggal szembeni tiszteletet végső soron a spanyol kézműves hagyományokból örökölte. Ez a tradíció maradt a spanyol szobrászművészet legmarkánsabb irányvonala egészen a legutóbbi évekig. A Gargallo és Gonzales által fémjelzett hagyomány továbbélésében (Antoni Clavé és Chillida mellett) kiemelkedő szerepe van Pablo Serranónak, aki Feitóval, Saurával, Millares-szel és másokkal együtt 1957-ben részt vett az El Paso-csoport megalakításában. 1972-től készíti „Ellentétes nemek egysége (Unida Yunta)" című bronz sorozatát, amelynek ismert pozitív-negatív formai motívumát folytatja a gyűjteményben található példány is. A hegesztett-kovácsolt fémlemez-megmunkálással a gargallói hagyomány folytatója a mai középgenerációhoz tartozó Miguel Moreno kiállításon látott klasszikus torzója is.
