Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 74. (Budapest, 1991)

Alföldi András hagyatéka

anyag teljességén alapuló értelmezésére. 1937-ben a Dissertationes Pannoni cae-ban, amely nevében hordta eredeti célkitűzéseit, Brelich Angelónak Aspetti della morte nelle iscrizioni sepolcrali deWImpero Romano című műve mellett Alföldinek a IV. századi római Isis-szertartásokról írt munkája kapott helyet, 1942-ben pedig az Alföldi által szerkesztett Laureae Aquincenses-ben Kerényi Károly Labyrinthos-tanu\mánya. Az ókori történet professzorának elhunytával üresen maradt tanszéken 1941-ben átvette az egyetemes ókori történet tanítását, és megnyert két kiváló olasz kutatót, Carlo Antit, majd Paolino Mingazzinit, hogy vendégként klasszika-archaeológiát adjanak elő a budapesti egyetemen. Irányváltásának ezekben az éveiben szerezte görög vázáit és terrakottáit. Létezésüknek egyetlen nyoma irodalmi munkásságában egy kis közlemény 1939-ben görög vázák reprodukálásának egy új eljárásáról (AA 1939, 552-557); nyilvánvalóan jóval többet jelentettek számára közlésre váró anyagnál: azt az atmoszférát, amelyben tudományos gondolkodása, levetve elvben soha nem vállalt provincializmusát, egyetemessé tágult. Ez a munkásságában, mint fentebb kitűnt, rég nyomon követhető változás egy pályakezdésének idejéhez hasonló történelmi megrázkódtatás alkalmával kapott programszerű megfogalmazást. A második világháborút már nem lehetett nemzeti ügyként felfogni, és ekkor már távol állt Alfölditől, hogy tanulságait egy nemzeti célú tudományos célkitűzés keretei közé szorítsa. Egy héttel a háború befejezése előtt, 1945. május 2-án első ülését tartotta a rombadőlt Budapesten, a vezetése alatt álló egyetemi Érem- és Régiségtani Intézetben az általa szervezett Corona Archaeologica, amelynek létrehívását a nagy tudományszervezőnek az a szenvedélyes meggyőződése ösztökélte, hogy a legsürgősebb feladat a tudományos munka újrakezdése, a lehető legnagyobb szellemi intenzitással. De a hetenkénti ülések programja és az ugyancsak Alföldi kezdeményezésére életre hívott, Nagy Tibortól szerkesztett Antiquitas Hungarica című folyóirat első számához 1946-ban írt bevezetője világosan tanúsította, hogy Alföldi a magyar ókorkutatásnak még a legsajátosabb hazai feladatairól vallott nézeteit is alapvetően újra fogalmazta: a munkásságában és gondolkodásában másfél évtizede érlelődő folyamat eredményeképpen most a nyíltan hirdetett célkitűzésben is az egyetemesség szempontjai kerültek előtérbe, a határok ledöntése egyetemes és hazai vonatkozású témák, másfelől régészet és egyéb tudományszakok között. „De vajon van-e egyáltalában többféle tudomány?", vetette fel a kérdést, s a válasz egyértelmű: „Nincs, hirdetjük, hogy csak egyetlen tudomány van." Csak a görög művészet, az antik vallás, az alkímiai irodalom, a római birodalmi adminisztráció, a világgazdaság, a néprajz, társadalomtörténet és számos egyéb tudományág kutatási eredményeinek együttesében tudta ekkor már a hazai római emlékek vizsgálatát is elképzelni. Az új társaság és folyóirat a szempontjaiban és problematikájában egyaránt egyetemessé táguló magyar ókortudomány születéséről-újjászületéséről adott hírt: egyiptológia, a mykénéi kultúra, a görög-etruszk-római művészet, az antropológia, vallástörténet és szövegkritika, ikonológia és viselettörténet mind helyt talált ebben az újjáértelmezett tudományos koncepcióban. Nem kevésbé lényeges ugyanakkor Alföldi programjának határozott állásfoglalása mindenfajta dilettantizmussal és rosszhiszemű ál-tudományossággal szemben. Egyfelől „nem adhatjuk fel egy pillanatra sem a múlt században kialakított precíz és pontos módszereket", másfelől kérlelhetetlen harcot kell vívni „másodkézből kapott szellemi irányok másodkézből vett fegyverekkel való letaglózása" és „az elődöktől összekuporgatott forrásanyag" alapján a történelem