Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 74. (Budapest, 1991)

Alföldi András hagyatéka

„átértékelése", a tudományos gondolkodásnak „az egész életet átfogó rendszer jármába hajtás" ellen. Alföldi tehát világosan látta mindazt, ami a következő' évtizedekben valóban a fő megnyomorítójává vált a magyar tudománynak, amelynek igazi helyét ő ekkor már csak egy egyetemes nemzetközi tudományosság demokráciájában tudta elképzelni. Ezért hagyta el 1947-ben Magyarországot, szívében a honvágy soha be nem gyógyult sebével, amit sem berni, majd baseli professzorsága, sem princetoni működése nem enyhített. A pannóniai témák egyetemesekkel való felváltása nem okozott nehézséget neki. Az emigráció több mint három évtizedében a római történelem kezdetétől végéig szinte minden területére vonatkozólag alapvető munkák sorát adta közre, figyelemre méltó módon mindig elsősorban a válság és az átmenet korszakaira koncentrálva, s nagy teljesítményeinek csak egyik, bár legmagasabb szimbólumértékű elismerése volt, hogy Mommsen után az első ókorkutató lett, akit a Premio di Romaval, Róma város nagydíjával tüntettek ki. Pannóniai témához — egy apró kivételei — nem nyúlt többé, a hatvanas évektől mind sűrűbben érkező meghívásokat a hazalátogatásra mindig elutasította, azzal a négyszemközti indokolással, hogy nem szeretné nehéz helyzetbe hozni azokat, akikkel szívesen fog kezet, azáltal, hogy másokkal nem hajlandó kezet fogni. A korábbi kettősség most kényszerűen megváltozott formát öltött: az egyetemes ókortudomány nemzetközileg elismert, világszerte szívesen fogadott művelője otthonában őrizte azt a Magyarországot, amelytől soha nem akart és nem tudott elszakadni. Végső akarata az volt, hogy itthon maradt antik tárgyai annak a Magyarországnak váljanak közkincsévé, amelyet — a rá váró veszélyekkel együtt — 1946-os programírásában elképzelt. így történt, hogy végakaratát hűségesen gondozó özvegyének közvetítésével most kerültek oda, ahová szánta őket, és ahol feliratukkal is az emlékét Őrzik. SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY