Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. (Budapest, 1990)
A Szépművészeti Múzeum mint a művészet modellje
a művészet legszélsőségesebb eseteiben is kénytelen belül maradni egy bizonyos konvención, mert ha ebből kilép, akkor felismerhetetlenné válik. Birkásnak ezek a múzeumfalon felfedezett képei ezt a művészetelméleti kérdést vetik fel, világos, vizuális nyelven: van-e és hol van a művészeti konvenció határa, átléphető-e ez a határ, és felismerhető-e az, ami túl van ezen a határon. Konkrétan: melyik az a hiba, repedés, folt, amelyben tetten érhető a festészet metafizikája. A feleletet természetesen a szemlélőre bízta. A festészet lényegét ezután Birkás a konkrét, valóságos festményekben kereste: a Régi Képtárat kezdte fényképezni (29-33. kép). Itt is prekoncepció nélkül, elfogulatlanul, szándékosan tudatlanul, a tudatlan néző szemszögéből szemlélte a képtárat, a véletlenben és a kamerában bízva. Ebből a nézőpontból az ismert képtárnak egy egészen új arca tárult fel: a képtár nem egyes művekből áll (ahogy azt a tudatos néző látja), hanem képek, képrészletek, képkeretek, falak, ajtók, ablakok, feliratok, drótok, fények fantasztikus és bonyolult együttese. Mindez önmagában nem lenne több, mint egy, az átlagosnál invenciózusabb fotóművész enteriőrsorozata, amely a Paul Valéry által oly szenvedélyesen kárhoztatott múzeum képét mutatja, azt a múzeumot, amelyben a művek, az élettől elzárva, mint holtak árnyai sorakoznak a néma, kriptaszerű termekben. 11 Birkás képein ezek az árnyak nagyon is elevenek, a képek és a képtár többi eleme, a képkeretek, ajtók, ablakok bonyolult kapcsolatban állnak egymással. A képek egymást nézik és egymásban tükröződnek, a képtár légköre sűrítve van az egyes portrék jelenetek, csendéletek erőteljes kisugárzásának bonyolult interferenciájával. Minden kép egy tükör vagy ablak, amelyben újabb képekre, újabb ablakokra, újabb tükrökre látunk, minden képben egy bonyolult perspektívával kirajzolt újabb térre tekinthetünk, és így tovább, egy tér- és tükörlabirintus a képtár. André Chastel a kép-a-képben motívumról és a művészet reflexióról szóló tanulmányában 12 Alberti híres definícióját idézi, amely szerint maga a kép, mint a valóság közvetített mása, rokona a tükörnek és a nyitott ablaknak, és megállapítja, hogy az ezeket a motívumokat alkalmazó kép mindig művészeti önreflexió, „kimondatlan elméleti kommentár a festészet természetéről". Ez a képtípus és általában a művészeti önreflexió a 17. század után alapvető szerepet kapott a 19. század művészetében. Siegfried Gohr a 19. századi hommage-okat, műteremképeket elemezve arra a megállapításra jut, hogy a század jellemző műveit mint művészeti önreflexiókat is értelmezhetjük, és hogy éppen a „művészet mint művészet" felismerés teremt kapcsolatot a 19. század egyébként ellentétes stílusfogalmai között. 13 Még inkább igaz ez a 20. század művészetére, amelynek egymást követő izmusai, irányzatai a hagyománytól való elszakadás jegyében a művészet fogalmát mindig újradefiniálták. Joseph Kosuth egyenesen azt írja, hogy „a különböző művészek Duchamp után aszerint értékelhetők, 11 Valéry Les problèmes des musées (1923) c. művét ismerteti Hauser, A., A művészet szociológiája, Budapest 1982, 579-580. 12 Chastel, A., Kép-a-képben, in Fabulák, formák, figurák, Budapest 1984, 219. 13 Gohr, S., Der Kult des Künstlers und der Kunst im 19. Jahrhundert, Köln 1975, 130-132.