Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. (Budapest, 1990)
A Szépművészeti Múzeum mint a művészet modellje
nas-hetvenes évek művészetreflexióinak egyik fo témája volt. 10 De Birkást nem a reprodukció és annak hatása érdekelte, ő a festészet lényegét akarta megismerni, a festészet ontológiáját kutatta, hogy azután megtalálja a saját festészetét. A festészet ilyen analitikus elemzéséhez alkalmas eszköznek látszott a fotó, ez a festészettől annyira különböző, személytelennek tűnő eszköz. Ilyen előzmények után kezdett fotózni, és ekkor kezdte fényképezni a Szépművészeti Múzeumot. Nem előre kidolgozott koncepcióval, de azzal a biztos várakozással kezdett hozzá a vizsgálódáshoz, hogy a múzeum, a művészetnek és a festészetnek ez a koncentrátuma ebben az új perspektívában az objektív kamera számára megmutat valamit a művészet eddig rejtve maradt lényegéből. Először kívülről fényképezte az épületet (1975-76); a falon, az épület kövein, a fal tövében kereste a művészet jeleit. S meg is találta, amit keresett : a kövek faktúrája, a festék- és piszokfoltok, a kövek közti fugák, repedések, a fal tövében a hulladék a kamera négyszögében egyszercsak festményekké, ismeretlen, soha nem látott festményekké váltak. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezek nem is olyan ismeretlen képek : a foltok, repedések, piszkok festészeti formákká, tónusokká, szabályos kompozícióvá álltak össze, amelyekben az absztrakt festészet alapstílusait lehetett felismerni : a geometrikus és az expresszív absztrakciót. Sőt nem csak ezt a két típust, hanem általában a festői ábrázolás ismert fajtáit, a vonalas és festői, a dekoratív és a mélységi ábrázolás egy-egy szemléletes példáját, a hagyományos festészet példatárát. A hagyományos festészet modelljét nyújtotta az a látszólag nagyon egyszerű és alig strukturált kép is (28. kép), melyet a múzeum délnyugati falán talált sok-sok példányban. Ez egy függőlegesen bordázott (csíkozott) felület, amelyen belül, vékony vonallal elválasztva elkülönül egy négyszögű felület (kép), amelynek bordazata (csíkozása) nagyon hasonló az alapfelületéhez, de mégsem azonos vele. Ebben a „hasonló, de nem azonos" jelenségben, és a négyszögű képkivágásban Birkás a hagyományos festészet funkcióit, az imitációt és a kompozíciót kénytelen felismerni, s így ez a kép, amelyet azután sok-sok változatban lefényképezett, egy hagyományos, konvencionális festészetnek a vizuálisan leegyszerűsített világos modellje, méghozzá éppen annak a festészetnek, amely a múzeum falain belül van. Paradox módon tehát a nem konvencionális körülmények és eszközök, az alaktalan piszok foltok, a fal repedései, hibái, a véletlenre bízott képkivágás és a kamera objektivitása együttesen végül is konvencionális festészeti modellt eredményeznek, az alaktalan káosz és a véletlen a törvényszerűt rajzolja a művész szeme elé. Ezzel a paradoxnak látszó jelenséggel Birkás egy lényeges művészetelméleti, sőt filozófiai kérdést érintett. Abban az időben Birkásra és nemzedékére nagy hatással volt Wittgenstein filozófiája, különösen Wittgensteinnek az az ismert tétele, amely szerint kifejezés, a világ leírása csak nyelven belül, csak konvencionális jelrendszeren belül lehetséges, és ebből következően nincsenek nem kimondható, metafizikai kérdések. Ez a művészetre alkalmazva annyit jelent, hogy 10 Lipman, J.-Marshall, R., Art About Art. Whitney Museum, New York 1978; Mona Lisa im 20. Jahrhundert. Wilhelm-Lehmbriick Museum, Duisburg 1978.
