Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. (Budapest, 1990)

A Szépművészeti Múzeum mint a művészet modellje

Birkás valószínűleg tisztában volt műve lehetséges fogadtatásával, ennek ellenére évekig mániákusan foglalkozott a témával, és noha azóta újra fest, a fényképek szerves részei életművének és kapcsolatban vannak azóta készült festményeivel. Most talán már eljött az ideje, hogy megszabadulva a fenti, torzító előítéletektől, tárgyilagosan elemezhetjük munkáját és elhelyezhetjük azt a hetvenes évek művészetében. Birkás műve terjedelmes, több fejezetből álló és más műfajokba is elágazó fotóesszé.

0 A hatvanas-hetvenes években a képzőművészek a fotó eszközeinek újszerű használatával a fotóművészet újabb és újabb kifejezési lehetőségeit fedezték fel, gazdagítva a fotóművészet nyelvét.

7 Birkás is foglalkozott a fotó mint médium speciális lehetőségeivel; Rembrandt fantomja című fotója 57 negatív egymásra másolásával készült; egy másik fotósorozaton a nagyítás hibáit, mint képalkotó kompozíciós eszközt használta fel. Ebben a múzeumsorozatban azonban nem alkalmazott ilyen eljárást, itt nem a fotó, mint médium, hanem annak tárgya érdekelte: konkrétan a Szépművészeti Múzeum, általában a múzeum és tágabb értelemben maga a művészet. így műve, tartalmát tekintve a művészetnek ahhoz az önreflektív vonulatához tartozik, amely a művészet fogalmát akarja újra és újra meghatározni és amely, mint hommage-kép, műteremkép, önarckép, művészallegória mindig jelen volt az európai művészetben. Birkás fotósorozata tehát hommage à Szépművészeti Múzeum. De honnan ez a szenvedélyes múzeumérdeklődés? Birkás eredetileg nem a múzeumot, hanem a festészetet kereste, a festészetet, amely kezdetben az övé volt, amelyet azután elhagyott, de amely után azóta is reménytelenül vágyott. Birkást ugyanis a főiskola elvégzése után mint tehetséges és ígéretes karrier előtt álló festőt ismerték,

8 ő azonban néhány kiállítás után egyszercsak abbahagyta a festést, mert nem hitt többé az ösztönös, közvetlen festői kifejezés igazságában. Ekkor festett utolsó képei

9 már nem valódi festmények a szó eredeti értelmében, hanem ennek az elsősorban intellektuális eredetű kételynek, illúzióvesztésnek a szomorú-ironikus demonstrációi. Egyik ilyen képén Van Gogh Napraforgók-jának reprodukcióját látjuk, silány környezetben, hengerelt-mintás falon, subaszőnyeg társaságában: a tárgyilagos fotórealizmussal megfestett kép a nagy mű többszörös értékvesztéséről szól. A művészettörténet híres műveinek jelentésváltozása és értékromlása a sokszorosításban a hatva 6 Tényleges terjedelmét nem tudjuk megmondani, mert a művész, éppen az érdektelenség miatt, nem kényszerült arra, hogy a műnek végleges formát (cím, képsorrend stb.) adjon. Először is van több száz felvétel (negatív), ebből készült sok-sok próbanagyítás és különböző méretű, végleges nagyítások, kiállítástól függetlenül. Kivétel ez alól egy sorozat: Vizsgálódások a Szépművészeti Múzeum külső falán, 1975-76, a Sárospataki Galéria tulajdona. A mű befejező része, a Szabadidő c. kiállításra (Budaörs, 1979) készült mű megsemmisült, mert a kiállítóterem falára volt kasírozva. 7 L. pl. Neusüss, F. M., Fotografie als Kunst, Kunst als Fotografie, Köln 1979; Kat. Mit erweitertem Auge. Kunstmuseum, Bern 1986. 8 Birkás korai műveiről Nagy, I., Beszédes képek, Művészet 14 (1973) augusztus, 40. 9 Van Gogh részlet, 1974. 100X150 cm, olaj, vászon; Hosszúkás Van Gogh részlet, 1974. 200X 60 cm, olaj, vászon.