Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 70-71. (Budapest, 1989)

Echo Lysippea

egyeznék meg a bizánci leírásokkal. A kartartás változik, de mint kitűnt, a szobor ismeretében készült bizánci szövegek sem döntik el a kérdést, hogy melyik volt az eredeti; a legtöbb szakállas, mások szakálltalanok (az írott források itt nem adnak semmiféle útmutatást), a leírásokban említett fonott kosarat az utánzatokon és ábrázolásokon többnyire szikla helyettesíti, rajta gyakran nincs oroszlánbőr, és a hős kezében olykor buzogányt vagy más szerszámot tart. A Lysippos művével való összekapcsolás nem egy esetben önmagában is bizonyításra szoruló feltevésen alapul.

28 A fő általános nehézség azonban, ami az ilyen értelmezések felmerülését egyáltalán jogosulttá teszi, és az eredeti mű rekonstruálásának útjában áll, három ponton van. Az első a bizánci források megbízhatóságának kérdése. A két szemtanú fordított leírása a kezek és a lábak tartásáról felfogható mint a két leíró különböző nézőpontjának következménye,

29 de ez természetesen nem dönti el, melyiknek volt objektíven igaza. Ehhez a jelentéktelenebbhez két másik, súlyosabb kérdés kapcsolódik: hogyan viszonyult a szobor eredeti állapotához az, amelyben a bizánci szerzők látták (ennek főleg a buzogányos vagy anélküli ábrázolások megítélésénél van jelentősége) és mennyiben értették meg a késői írók Lysippos mondanivalóját (ez döntő kérdés a „kosár" értelmezése szempontjából). Egy másik általános nehézség abból adódik, hogy a lysipposi művel kapcsolatba hozott emlékek az uralkodó g}^akorlatnak megfelelően nyilvánvalóan többnyire szabadon kezelték, többé-kevésbé átalakították, olykor átértelmezték mintaképüket. Ennek szabad teret engedett, hogy a legtöbbjük készítője aligha az eredeti ismeretében dolgozott, és nem is volt szándékában Héraklést ábrázolni. Végül a harmadik probléma a fennmaradt írott és tárgyi források és az elveszett eredeti kapcsolatának megítélésénél annak a kérdése, hogy nem volt-e a szobortípusnak egy Lysippostól független hagyománya is, amelyre a változatok legalábbis részben visszavezethetők. Ennek a kérdésnek a felvetését az a fentebb említett tény teszi indokolttá, hogy az V. század második negyedétől maradtak fenn a Lysippos-szobor szkémájának plasztikai és kétdimenziós megjelenítései,

30 és régóta nyilvánvaló, hogy a szobor-szkéma egyrészt nem Lysippostól származik, másrészt alkalmazása már a klasszikus korban sem korlátozódott Héraklés megjelenítésére.

31 Az írott források és az emlékanyag azonban nemcsak nyitott kérdéseket, hanem pozitív tanulságokat is nyújt. Nikétas nyilvánvaló elírásától eltekintve a tarentumi Héraklést egyértelműen Lysipposnak tulajdonítják, és egészében biztosan rekonstruálható a szobor sajátosan lysipposi formai szkémája és tartalmi mondanivalója. Ami a plasztikai formát illeti, nyilvánvalóan a hagyományos szkéma monumentalizálása, a karok és lábak tartásának ponderációja

32 és a frontális sík áttörése, a többnézetű 28 Például egy tarentumi márványfej esetében (Dörig, i. h. 39 és 17. k., a korábbi irodalommal) többek közt azon a forrásoktól nem támogatott feltevésen, hogy az eredeti fej szakállas volt és fölfelé nézett; egy vatikáni stukkórelief esetében (Gabrici, E., Rend. Ace. Lincei 8. ser. 1, 194G, 35-6 és 9. k.) maga a Héraklés-értelmezós látszik kétségesnek (vö. Steuben, H. v., in HeibigSpeier, Führer I, Tübingen 1963, 616); a British Museum csészéjénél azt kellene feltételezni, hogy festője látta a Héraklés-szobrot, és esetleg Apuliából költözött Etruriába (Porti, L., Klearchos 6, 1963, 26-30). 29 Dörig, i. h. 22. 30 L. fent 21. j. Elég itt két példa: a hamburgi kisbronz ifjúszobor Tarentumból, i. e. 460 k. (Langlotz, E., in Atti del 10® Convegno [fent 21. j.] 225 és 1.

1., l.k.; Hornbostel, i. h. [fent 21. j.] 145-147, a korábbi irodalommal) és a Bozontos Szatírok festője egy 450 körüli attikai kehelykratérjának képe: Langlotz, E., Jdl 49 (1934) 42, 17. k.; Beazley, ARV 613,4; Fara 397. 31 Az előbbi jegyzetben említett bronzszobor alighanem atlétát ábrázol (Hornbostel, i. h.), a vázakép biztosan Héraklést. 32 Picard, Ch., Manuel d'archéologie grecque, La sculpture IV. 2, Paris 1963, 569.