Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 70-71. (Budapest, 1989)

Egy különleges Bész-amulett

EGY KÜLÖNLEGES BESZ-AMULETT A Szépművészeti Múzeum egyiptomi amulettgyűjteményének egyik darabja (3-6. kép)

1 meglehetősen szokatlan kompozícióban mutatja be Besz istent. Az alacsony, szögletes talapzaton álló Besz könyökben behajlított kezével egy magas, zsákszerű edény szélét fogja, amit felül kissé kimélyítettek, alatta pedig kilátszanak az isten vonalakkal tagolt lábfejei. Az edény mellett, jobboldalt a kéz alatt Zehmet vagy Basztet, baloldalt Nofertum erősen elmosódott, és szitulát

2 tartó alakja vehető ki. Besz nagy feje közvetlenül a vállon nyugszik, homlokára helyezett tollkoronájáról a fejtetőn látható törésvonal árulkodik. Megnyúlt arca viszonylag laposan öntött. A mélyen ülő szemgödörben kiemelkedő, ovális szemek helyezkednek el; az orr széles, egyenes és rövid, nyerge felett ránc fut végig. A hármas tagolású fogazat és az orrcimpák között vékony bajusz indul, ami szinte függőlegesen fut lefelé. Két végét keskeny, domború sáv köti össze, mintegy keretet adva a kinyújtott, hosszú, egyenes nyelvnek. Mellettük még egy-egy vonal utal szakállra. Ezek felett jól körülhatárolt orca emelkedik ki. Az elálló, hegyes fülek mellett felfelé futó vágatok a homlokon összeérnek. A fület két kis, ferde bemélyedés tagolja. A felkarok a törzstől elválnak, a lábak zárt tömböt alkotnak, elnagyoltak. A hátoldalon a sörény jelzésszerű domborulatokkal tagolt, a fej alatt hegyesszögben fut össze. Az isten alkata a majmokéra emlékeztet. Az enyhén megroggyant lábak között egyenes farok csüng. A fejtetőn függesztőfül csonkja látható a letört korona mögött.

3 Az edény mellett álló két kisméretű istenalak Ptahhal együtt a memphiszi triászt alkotja, ezért jelenlétük minden valószínűség szerint az amulettkompozíció memphiszi eredetére utal. De a két isten jelenlétét más okok is indokolhatják. Nofertum egyik aspektusában a kenőcsökkel, illatszerekkel áll kapcsolatban; ő a koz1 Ltsz.: 52.090; m: 5,3 cm; sz (talp): 2xL8 cm. Lelőhelye ismeretlen. A nyíregyházi Jósa András Múzeum adta át a gyűjteménynek 1952-ben. Anyaga: világoszöld fajansz; barnásfeketére festett a bajusz, a nyelv, az orca, a homlokon a két függőleges ránc, a kar a hónalj felett és a kéznél, és a farok; rovátkolásszerű vonalak vannak az edény peremére festve, míg a szőrzeten pöttyök láthatók. A fényes máz erősen kopott. A felület egyenetlen, sok apró mélyedés borítja. Az edény mellett álló két isten nehezen vehető ki, különösen Nofertum alakja mosódott el erősen. A test felépítéséhez vö. CG 12574 (Reisner, G. A., Amulets II. CG du Caire, Le Caire 1958, XXI. t.) 2 A szitula alja gömbölyded, ami a késői korban lett általános. 1. Bissing, W., Metcillgefässe II, CG du Caire, Vienne 1901; Lichtheim, JNES 6 (1947) 169-79, különösen a 178. old. 3 A múzeum egyiptomi gyűjteményében található még néhány, hasonló arcfelépítésű, hagyományos kompozíciójú Besz-amulett (roggyant lábakkal, hasra tett kézzel álló isten). Könyökhajlatuk és testük között kis furat, ill. rés van, fejük törzsükön ül, hátul hegyesszögben végződik sörényük, farkuk egészen földig ér. A tollkorona pántja mögött kis függőlegesen rovátkolt függesztőfül helyezkedik el. Tollkoronájuk négy, halszálkamintával tagolt tollból épül fel, így nem lehetetlen, hogy a cikkben közzétett edényes Besz-amnlettnek is eredetileg ilyen fejdísze volt. Ltsz. : 51.169b' (7. kép) — türkiz színű fajansz; m: 3 cm; sz (max.): 1,58 cm. Lábait erősen összehúzza. A fejtetőn törött. Elég elmosódott. Ltsz.: 51.2564 (8. kép)—lapiszlazuli; m: 4,31 cm; sz (max.) : 1,60 cm. Nyelve viszonylag kicsi, a szakáll gondosan tagolt. A homlokon, az egyik fülön és a tollakon aranyozás nyoma. A jobb kar letört. Gondosan, részletekbe menően vésett. Az előzővel együtt Platz Bonifác gyűjteményéből származik. Lelőhelyük ismeretlen. Ltsz. : 52.808. (9. kép) — drapp fajansz; m.: 7,85 cm; sz (max.): 2,38 cm. Szája viszonylag széles, nyelve hiányzik, szakállát egy tömbben, részletek nélkül ábrázolták. Gondosan készített darab. Két darabból összeragasztva. Lelőhelye ismeretlen; a gyűjteménybe Kluzsinszki Károlytól került, 1952-ben.