Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 68-69. (Budapest, 1987)

John Wootton tájkép Budapesten

Az aljnövényzettől a váltakozóan ritka, vagy dús lombkoronákig az említett kompozíciók növényvilága ugyancsak szoros stiláris összefüggést mutat. — A Wootton-i vegetáció egyik jellegzetes motívuma az a sajátos rajzolatú növény, mely a tárgyalt festmények előterében látható; csonka (122. kép), és ledőlt (130. kép)

!- kőtalapzatok tövében burjánzik, vagy fák törzsére (129. kép), és kőtöredékekre (126. kép) kúszik. A budapesti kép előterében a festmény jobb széléről szinte derékszögben a képmezőbe nyúló, olykor csupasz, elhalt, máskor levelekkel borított faág a Wootton-i repertoire szintén gyakran alkalmazott kelléke (122—123, 128—130. kép), az említetteken kívül az „Erdős-sziklás táj folyóval", s az „Erdős táj folyóval és alakokkal"

3

'

5 című képeken is feltűnik. A bokroknak, a fák törzsének és lombozatának formái teljesen megegyeznek klaszszikus tájképein — a budapesti tájábrázolást is beleértve —, s a lombok, illetve a falevelek kezelésében a motívumok átvételén túlmenő hasonlóság mutatkozik közöttük. Maurice Harold Grant erre vonatkozó megfigyeléseit így sommázza : ,.Ha kompozíciója a régi mestereké is, ecsetkezelése senkiéhez sem hasonlítható. Lombozatának „rongyosságát" még egy Gaspar Poussint bálványozó korban is figyelemre méltónak találták. Ennek látszatát Wootton egy sajátos trükk alkalmazásával, a már megfestett falevelek közé felrakott fényfoltokkal keltette".'

1

"' Ilyen fényfoltok, bár csak egészen elszórtan, a budapesti kompozíción is láthatók. A fény által csipkézett lombozatnak ez a sajátos ábrázolása Grant szerint figyelmreméltó mesterségbeli jártasságra vall, s Wootton ecsetkezelése ezen a téren olyan mértékben egyéni, hogy támpontot nyújt a kutató számára a festő eredeti műveinek a számos régi tájképtől való megkülönböztetésére, melyeket — más szerzőt nem találva — Wootton nevéhez fűztek.

36 A. French Wootton lombjaiban az angol erdők lombkoronáinak változatát látja.

37 Megfigyeléseik fontosnak tűnnek számunkra, mert mindketten a Wootton-i lombozatnak egyegy, csakis alkotójára jellemző vonására világítanak rá. A jellegzetes ecsetkezelésen túl szoros összefüggés figyelhető meg a budapesti és többek között a jedburghi tájábrázolás (122., 124. kép) komor, melankolikus hangulatot keltő színvilágában. A mindkét képre jellemző kékeszöld alaptónust, melyről az előzőkben képünk datálásával kapcsolatiban már szó esett, a leheletszerűen könnyed és finom sárgásszürke felhőknek, a háttérben kéklő hegyormoknak, a vörös-kék-fehér-világosbarna finom árnyalataiba öltöztetett staffage alakoknak, a szürkésfehér állatoknak, a világos terrakotta épületeknek és kőemlékéknek visszafogott színfoltjai élénkítik, nemcsak a két kép kolorizmusa közötti szoros kapcsolatot bizonyítva, hanem azt is, hogy Wootton jóképességű, finom kolorista volt. Wootton Dughet modorában festett, sem szignatúrát, sem keletet nem viselő képeinek datálása komoly probléma elé állítja a kutatót. Részben George Vertue-nak Wootton „újabban készült" gaspardesque tájképeire vonatkozó, a fentiekben általunk is idézett, 1722-ből származó kommentárja,

38 másrészt a 32 Klasszikus tájkép alakokkal. Olaj, vászon, 17"X21" inch. London, Ackermann's, 1971. 33 Olaj, vászon, 165X149,7 cm. London, Christie's, 1974. nov. 22., 114. sz. 34 Olaj, vászon, 68,6X121,8 cm. London, Christie's, 1975. nov. 21., 29. 35 Grant, M. H., A Chronological History of the Old English Landscape Painters from the 16th to the 19th Century, 2., Leigh-on-Sea 1960, 80. 38 Uo. 37 French, A., i. m., 12. 38 Vertue, G., i. m., 1., 101.