Varga Edith szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 68-69. (Budapest, 1987)
John Wootton tájkép Budapesten
Mint láttuk, a szélesebb körben elterjedt álláspont szerint a 17. századi római tájábrázolás mesterei közül a Poussin-ek, elsősorban Gaspard szerzőségének kérdését kell számításba vennünk, ezzel kell tehát kezdenünk. Az egyre gazdagodó Dughet-irodalom, továbbá a római tájábrázolás kutatásának szempontjából alapvető bolognai Seicento kiállítás, 12 az utóbbi években Kenwood-ban I:i és Düsseldorf-ban 14 rendezett jelentős Dughet kiállítások napjainkban már jóval több lehetőséget nyújtanak a híres honfi- és pályatársainál jóval kevésbé ismert művész tevékenységének behatóbb tanulmányozására, bár a művek hiteles számbavétele még mindig várat magára. 15 — A Dughet művészi fejlődését körvonalazó tanulmányok egyben kísérletek a Nicolas Poussin, Crescenzio Onofri, Francisque Millet, Orizzonte, Locatelli és mások neve alatt szereplő alkotásainak autográf művei közé történő visszasorolására, másrészt a tévesen a festőnek tulajdonított tájképeknek oeuvre-jéből történő kiiktatására, mestereinek tisztázására. — Miután Dughet festményeit vizsgálva, s azokat a budapesti képpel párhuzamba állítva arra a következtetésre jutottunk, hogy az utóbbi sehogysem sorolható megnyugtató módon a római iskola ennek a kiváló mesterének az oeuvre-jébe, s aligha készülhetett a 17. században — amire a továbbiakban még visszatérünk —, a szóbanforgó festmény vonatkozásában mi is az utóbbi törekvésekhez csatlakozunk. Mindenekelőtt azonban azokra az egyezésekre kívánunk rámutatni, melyeknek alapján képünket a Poussin-ek oeuvrejével hozták kapcsolatba. — A klaszszikus tájkép szinte minden karakterisztikumával felruházott budapesti kompozíció (122. kép) ikonográfia tekintetében folytatja a nagy francia elődök hagyományait. Nicolas és Gaspard nyomán, akiknek tájképeit az ókor klasszikus költői ihlették, képünk alkotója is a múlt ködébe vesző aranykort, az utópiává vált Árkádiát álmodja vissza a római Campagna-nak ebben az ideális ábrázolásában. A költői ihletésű római tájképekből az antik világ utáni nosztalgia árad. Az árkádiai hagyományokba szorosan illeszkedő budapesti tájábrázolás a múltba vágyódásnak ezt a költői hangulatát adja vissza, de — úgy érezzük — az epigon erőtlenebb tolmácsolásában. Sztoikus hangvétele elsődlegesen Nicolas alkotói korszakának különösen a középső periódusára jellemző szemléletéhez, érzésvilágához kapcsolódik (120. kép). 16 A komponálás és előadásmód tekintetében a festmény Gaspard klasszikus stílusú, Nicolas-hoz közelálló képtípusának késői változata, s ez a körülmény rávilágít az előzőkben ismertetett attribuciók Nicolas és Gaspard Poussin köshould be closer to 1667, but I have to work more attentively on this whole series of paintings before being affirmative with a certain degree of certainty." Fenti sorok Gaspard Dughet a Colonna palotát díszítő freskóira és a Boisclair által ezekkel stiláris összefüggésbe hozott alkotásaira vonatkoznak, melyek közé a kanadai kutató az általunk tárgyalt budapesti tájképet is besorolja. 12 L'ideale classico del Seicento in Italia e la pittura di paesaggio, Bologna 1962, Pal. deirArchigiiinnasio. Kiállítás katalóus. 13 French, A., Gaspard Dughet called Gaspar Poussin 1615—75, Kenwood 1980, The Iveagh Bequest. Kiállítás katalógus. 14 Klemm, Ch., Gaspard Dughet und die ideale Landschaft. Die Zeichnungen im Kuntsmuseum Düsseldorf, Düsseldorf 1981, Goethe-Museum. Kiállítás és gyűjtemény katalógus. 15 L. 11. j. 16 A Tájkép tóval című festmény — olaj, vászon, 120X187 cm — Nicolas Poussin ennek a korszakának egyik legjellegzetesebb alkotása: Museo del Prado, Catalogo de las Pinturas, Madrid 1972, 513. A kép címe itt Tájkép épületekkel.; Salerno, L., Pittori di paesaggio del Seicento a Roma, 1., Roma 1977—1978, 364., k. 370.
