Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 58-59. (Budapest, 1982)

Murillo képek magyarországi gyűjteményekben

képet szerezték meg számára. 1782-ben pedig már XVI. Lajos gyűjteményébe került a korábban is Párizsban őrzött „Koldusfiú". Noha a XVIII. században Angliában is tucatnyi neves, ma is ismert Murillo kép cserélt gazdát, korántsem ez a jellemző a nagy gyűjtemények gyűjtési körére. Ezért meglepő, hogy már a XIX. század első tizedeiben a legjelentősebb magyar arisztokrata gyűjteményben, az ekkor még Laxenburgban, később Pottendorfban, 1815-től Bécsben őrzött Esterházy Képtárban ott találjuk Murillo képeit. A levéltári adatokban, leltárakban, nyomtatott katalógusokban további, tévesen Murillónak tulajdonított képek közül ma már csak néhány található a budapesti Szépművészeti Múzeumban, melynek magját sokáig az 1870-ben megvásárolt Esterházy gyűjtemény képezte. Az alábbiakban először Murillo hiteles alkotásait ismertetjük, a továbbiakban pedig röviden kitérünk a gyűjteményben régebben Murillónak tulajdonított festményekre is, mivel a különböző forrásokból összegyűjtött adatok ma már gyűjteménytörténeti kuriózumok. Elképzelhető az is, hogy az Esterházy levéltárban talált említések elveszett Murillo képek nyomára vezethetnek. A sevillai mester képeinek datálása igen sok nehézségbe ütközik még ma is. Későn érő művész volt. Kevés dokumentált alkotása akad az igen széles oeuvre-ben. Ezek közül az első, a sevillai San Francisco el Grande kolostor kisebb kerengője részére készült 11 nagyméretű vásznat 1645-ben, 27 esztendős korában festette, összevetve ezt a tényt Velázquez korai remekeivel, a 18—20 esztendős korában festett bodegfónokkal és az 1619-ben készült „Háromkirályok hódolásá"-val, az ilyen késői megjelenés meglepő a sok festői feladatra lehetőséget nyújtó Sevillában. Az 1646-ban befejezett, keményen modellált, a fények és árnyak erős ellentétére építő, áttekinthető kompozíciójú vásznak Velázquez és Zurbarán sevillai műveihez állnak közel. A sorozatot tanulmányozva (a képek zöme a napóleoni háborúk során elhagyta Spanyolországot) olyan festővel ismerkedünk meg, aki képes volt az egyszerű emberek mindennapjait a ferences legendák csodálatos eseményeibe szervesen beilleszteni. Előadásmódja közérthető, ideáljai a valóságábrázolás sevillai törekvéseit tükrözik, de nem volt ismeretlen előtte az olasz reneszánsz tetszetősségre törekvő formavilága sem. Már ennek a sorozatnak egyes képein is felbukkan az a későbbi műveit olyannyira jellemző lágy modellálás, melynek népszerűségét voltaképpen köszönheti. Későbbi alkotásaiban is újra és újra visszatérnek a sevillai tenebrosikra jellemző plasztikus figurák; keverednek a zseniális tájakkal, a kópéregényekből ismert csavargó gyermekek valósághű ábrázolásaival és a Szeplőtelen Fogantatások gyengéd gyermek Máriáival. Budapestre középső korszakában készült három vászna és egyik főműve, az élete végén megalkotott nagyméretű alkotása, Murillo képeink legjelentősebbje, a „Kis Jézus kenyeret oszt a zarándokoknak" került. Az első mű megvásárlása Esterházy Pál herceg, Ausztria londoni követének nevéhez fűződik, aki Edmund Bourke dán követ tulajdonából Londonban, majd hagyatékából 1820-ban Párizsban összesen 44, zömmel spanyol festményt vásárolt, melyek az Esterházy Képtár, majd a Szépművészeti Múzeum spanyol barokk anyagának gerincét képezik. A Bourke gyűjteményből csak egy Murillo került az ekkor a bécsi Mariahilfen levő Képtár (az egykori Kaunitz palota) épületébe: a „Mária gyermekével és zenélő angyalokkal" (45. kép). A képet nem ismerik el egyöntetűen Murillo hiteles alkotásának. A kutatók közül azonban csak A. L. Mayer és D. Angulo látta a képet. Mayer még a tisztítás előtt, Angulo először 1969-ben, már a restaurálás után. Angulo az 1981-ben megjelent monográfiá-