Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 56-57. (Budapest, 1981)
Giuseppe Cades újonnan felfedezett vázlatai az aricciai falképekhez
gero tetteit, valamint Olimpia történetét ábrázolják. 22 Az Orlando Furioso Cadest megelőző nagy 18. századi illusztrátorai, például G. B. Tiepolo művészi megoldásaitól a római mester teljesen eltér — ez már a témaválasztásban is megmutatkozik. Míg Tiepolo a Villa Valmarana Orlando termének négy kompozícióján 23 a drámai jelenetek (Angelica megmentése a tengeri szörnytől, a sebesült Medorót felfedező és ápolni kezdő Angelica) mellett a cselekmény fő vonulata szempontjából lényegtelenebb epizódot is ábrázol (Angelica és Medoro búcsúját a pásztoroktól) Cades legtöbbször a hősök sorsfordulóit, a cselekmény kritikus pillanatait, fordulatokban, csodákban bővelkedő epizódokat választ ki. Míg Tiepolo négy művére egyöntetűen az elégikus-pasztorális hangulat nyomja rá bélyegét, Cades a neoklasszicizmusra jellemző komplex módon oldja meg feladatát. Általában szintén kevés alakot felvonultató kompozícióiban a mozgás, a cselekvés és történés nagyobb hangsúlyt kap, s a lírai hangnemet gyakran váltja fel az epikus vagy a drámai interpretálás. Kompozíciói mindig klasszikusan kiegyensúlyozottak és harmonikusak, de ugyanakkor, különösen a falképeken Tiepolóhoz, Fragonardhoz 24 képest realisztikusabbak. Míg Tiepolo 1757-ben készült freskóit a jelzésszerű, dekoratív háttérmegoldás jellemzi (az alakok mögött pusztán egy-egy fa, szikla, vagy kulisszaként ható fal látható), addig a mintegy három évtizeddel később készült aricciai képeken az alakok és a környezet viszonya, arányai gyökeresen megváltoznak. A hősök reális térben mozognak, kisebbek, így arányosak az őket körülvevő természeti környezet vagy épület nagyságához viszonyítva. Cadesnél ismét szerephez jut a perspektivikus térábrázolás. Jó példa erre a Ruggero Alcina kertjében c. jelenet (111. kép), ahol a természeti motívumok, a kerti architektúra és szobrok aprólékosabb, perspektivikusan kisebbedő megfestésével a jelenetet valószerű környezetbe helyezi. Egy másik epizódnál, a fatörzsbe kapaszkodó, zuhanó Bradamante megfestése már nem a rokokó jellegzetes angyalalakjainak légies lebegését idézi, hanem a páncélba öltöztetett test súlyos zuhanását kívánja realisztikusan érzékeltetni (105. kép). E két mester, Tiepolo és Cades illusztrációsorozatának összevetése egyszersmind szemléletes képet ad a három évtized alatt megváltozott művészi eszmékről, melyeknek utóbbi jeles és előremutató képviselője volt. Cades Ariosto illusztrációi kompozíciós megoldásaiban, a természeti környezet ábrázolásában és az alakok megformálásában Giovanni Battista Cipriani tizenöt évvel korábbi illusztrációihoz állnak közel, melyek az Őrjöngő Lóránt 1773-as birminghami kiadásában láttak napvilágot és ezt követően több ízben megjelentek. 23 Cades ismerhette ezt a sorozatot és felhasznált belőle bizonyos motívumokat. Legszembetűnőbb a rokonság a Ferragúnak megjelenik Argalia szelleme c. jelenetnél, ahol a kompozíció, a két alak tartása, arctípusa, öltözete Cipriani erős hatását árulja el. Az illusztrációk rokon vonásai ellenére azonban 22 Kár, hogy e két év leforgása alatt készült nagyszabású faldekoráció, mely Cades fő művének tűnik, még a kutatók számára is csak részben hozzáférhető. Az első terem falképeit Caracciolo reprodukálta tanulmányában, de a második terem négy képét — közülük egy, a már említett Olimpia, Orlando, Oberto jelenet állítólag elpusztult — a dekoráció méltatói sem láthatták. 23 P a 11 u c c h i n i, A.: L'opéra compléta di Giambattista Tiepolo. Milano, 1968. Kat. sz.: 240. K, L, M, N. 2/1 A n a n o f f , A.: L'oeuvre dessiné de Jean-Honoré Fragonard (1732—1806). Catalogue Raisonné, Tome I. Paris, 1961. Nr. 482—485; Tome II. Paris, 1963. Nr. 1133— 1140; Tome III. Paris, 1968. Nr. 1910—1918; Tome IV. Paris, 1970. Nr. 2662—2666. 25 V e s m e, A. De — C a 1 a b i, A.: Francesco Bartolozzi. Catalogue des Estampes et Notice Biographique. Milano, 1928. Kat. 1638—1647. sz.
