Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 56-57. (Budapest, 1981)
Christian Seybold és a festőképmás a 18. századi Ausztriában
Kupezky tői (1687—1740). Feltehetően még személyesen is ismerte, hiszen Kupezky 1723-ig Bécsben dolgozott, s még később, nürnbergi évei alatt is fenntartotta kapcsolatait cseh—osztrák megbízóival. Az a puritán komolyság, kutató igazságszeretet, ami a cseh festő önarcképeire jellemző, található meg Seybold itt felsorakoztatott önarcképein is, s nincs rajta kívül még egy festő ebben az időben, akinek művészetében az önarckép olyan központi szerepet játszott volna, mint Seyboldéban. 38 Az önarckép, miként Kupezkynál, Seyboldnál is többet jelent az alkalmi feladatnál, — s mint egykor Rembrandtnál, az emberi lelkiállapot, jellem és kifejezés változatainak szüntelen vizsgálata a mozgatóerő. Seybold képeinek bizonyos motívumai, a beállítás vagy például az egyenes tekintet, s az a mód, ahogy a fej a nyitott nyakkivágás világos háromszögéből kiemelkedik, Kupezky képek példájára vezethető vissza. Feltehetően Kupezky volt az, aki a németalföldiek, főként Rembrandt hatását Seyboldnak közvetítette, ez a hatás mindkét mesternél az ábrázolás (és olykor a viselet) bizonyos régiességéhez és lágy fény-árnyék modelláláshoz vezet. A kapcsolat, amint az a Questenberg portrék összehasonlításából kitűnik, különösen a korai időszakban volt szoros; az egy nemzedékkel fiatalabb Seyboldnál a következőkben a formaadás kevésbé plasztikus, a beállítás, redőkezelés egyszerűbb, könnyedebb. Amit Seybold Kupezkytől átvesz, az éppen a köznapi, a bensőségesen polgári, egyéni felfogás, amit elkerül, a méltóságteljesen udvari, a későbarokk pátosz, a reprezentáció. Seybold tudatosan mellőzi a dekoratív elrendezést, a lehető legkevesebb figyelmet fordít a kellékekre és egyértelműen a közvetlenül emberire, a lelki és szellemi kifejezésre koncentrál. 39 önarcképeinek festői megfogalmazása már a negyvenes években előre mutat, mintegy arra a korszakra, amelyet többek közt például Anton Graff képvisel. Sohasem látjuk udvari öltözetben, sohasem visel púderezett hajat, — mint azt Hagedorn oly kedvesen írja mindig „saját hajában" szerepel — ami az ő korában nyilvános fellépésnél még a polgároknál sem volt szokásos. Ellentétben a jellegzetesen barokk felfogással, sohasem akar másnak mutatkozni, mint ami, festőnek, alkotó művésznek. Ezt a tényt azonban mindig nyomatékosan hangsúlyozza a palettával, ecsettel, festőállvánnyal, s még azokon a kisebb mellképeken is, amelyeken nincs kéz, ami a szerszámot foghatná, az ecset a füle mögé dugva látható. A Seybold művészetében érvényesülő robusztusabb természetesség, derűsebb, világosabb kolorit az akadémia direktorának, Jakob van Schuppennek befolyására vezethető vissza; van Schuppen, aki nemcsak udvari arcképeket, hanem Seyboldhoz hasonlóan zsánerszerű karakterfigurákat is festett, volt feltehetően a közvetítője a korabeli francia festői törekvéseknek is. Problematikusabbnak tűnik az olasz kapcsolatok kérdése. Hagedorn Seybold kapcsán egy alkalommal L'Espagnoletto-t említi — Giuseppe Maria Crespire gondolva — de szól 38 Kupezkytől kb. 20 önarcképet ismerünk. L. Garas, K. : Kupezky tanulmányok. Ismeretlen arcképek Kupezky bécsi korszakából. Szépművészeti Múzeum Közleményei, 50. (1978) 177—187. 39 Seybold önarcképei Josef von Sonnenfels elképzeléseit idézik emlékezetünkbe „Von der Urbanität der Künstler", azokat a követelményeket, amelyeket 1768-ban a bécsi rézmetszőakadémia előadásán hangoztatott: „Seine Sitten sind wie das Werk seiner Kunst — írja a művészről általában — einfach^ ohne niedrig, zierlich ohne geputzt zu seyn, nicht roh aber ungekünstelt, nicht kraftlos aber ruhig; in seinem Ausdruck, wie in seinen Umrissen frey aber mit Gelassenheit, sanft ohne weichlich zu werden ... ist er in seiner Denkungsart wie in seiner Zusammensetzungen erhaben, ohne Stolz zu zeigen, sinnreich ohne zu witzeln." L. S o n n e n f e 1 s, J. von: Gesammelte Schriften. Wien, 1768. IV. 310.
