Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 56-57. (Budapest, 1981)

Sodoma „Lucretia halála" című képének restaurálásáról

rendkívül rongált felületet fedtek el vagy a központi alak homloka felett látható, kiterjedt mélyedés eredete (59. kép). A múlt században végzett korábbi beavatkozás a hátoldalon is jelentős változást eredményezett. A középen megrepedt, majd kettévált képtáblát parkettázás segítségével egyesítették, miközben elkerülhetetlenné vált a két rész elvékonyítása. Eredményeként ekkor következhetett be a fa növekedésének szabálytalanságát követő hullámosodás és az illesztési élek deformálódása (60. kép). Sajnos a meglévő eszközök nem tették lehetővé az említett hibák kiküszöbölését, így a szétbontástól és az ismételt újraegyesítéstől eltekintettünk. A jelen restaurálás érdemi része ezért a fellazult felület konzerválásában, a megsötétedett lakkréteg és az átfestések eltávolításában, végül az érzékeny képmotívumok kiegészítésében mérhető le. Mielőtt a kiegészítés bemutatására kerülne sor, említést kell tenni azokról a részletekről, amelyek a tisztítás után, átfestéseiktől megszabadítva mind formában, mind színhatásban jelentősen megváltoztak, illetve a simán átfestett háttér síkjából kiemelkedtek. így Lucretia apjának vállán és jobbján átvetett piros drapéria feltárása úgyszólván teljes épségben hozta felszínre e két különálló motívumot (70. kép). Átfestésének oka arra a tényre vezethető vissza, hogy a piros szín intenzitása kivált a kép egyéb részleteinek tompaságából. Ez az ellentét a rongált felületeknek a későbbiek során történő átdolgozásakor következhetett be. A feltárásnak köszönhető annak az idősebb férfifejnek a megjelenése, amit Lucretia tőrt tartó keze felett láthatunk (61. kép). Ez a részlet a háttér sötét tónusából csak gyengén emelkedik ki, megfestése sommázott. Felületének átdolgozásakor retus helyett, egyszerűbb megoldásként az átfestést választhatták. A háttér ellentétes sarkában, Lucretia apjának feje felett, ahhoz hasonló, idős férfi néhány vonása tűnt elő, amit pentimentónak tekinthetünk. Itt említem meg, hogy a röntgenfelvétel sem a véglegesen megfestett alakokat, sem ezt a feltételezett pentimentót kimutatni nem tudja. A kiegészítés módszerét meghatározta a kép viszonylagos kis mérete, a felület simasága és főként az átmenetek finomsága. Az általánosan elterjedt akvarell retus ebben az esetben, minden előnye mellett, sem hozhatott volna kielégítő eredményt. Még a legnagyobb műgonddal végzett vonalkázás esetén is a függőlegesen végigfutó sérülés foltját nem tudta volna eltüntetni, így zavarta volna a gyöngyházszürke, sfumatósan festett alak egyöntetűségét. A zománcos felületű festékréteg kopottságának megszüntetésére is alkalmatlan ez a technika. A fentiek miatt a hagyományos megoldást választottam azzal az eltéréssel, hogy az alapszínt nem aláfestéssel, hanem a tömítő anyag színezésével értem el (62. kép). Lucretia bal oldalán elhelyezett idős férfi alakjának sérülései főleg az őszülő tincsekkel dúsan megfestett hajmotívumán jelentettek érzékeny veszteséget. Kiegészítését az ép részek stílusából, a töredékes részek indításából és az általános technikai felépítésből következtettem (63, 65. kép). A kompozíció központi alakjának, a legnagyobb koncentrációval megjelenített Lucretiának felületén végigvonuló sérülés, a homlok feletti nagyobb réteghiány és a korábbi beavatkozások következtében kiterjedt kopások rendbehozatala jelentette a feladat gerincét. A tisztítás előtt, az arcról készített közelfelvételen (64. kép) megfigyelhetők mindazok a sérülések, amelyek később a megsötétedett lakk és a javítások eltávolítása után fokozottabban bontották meg a formák összhangját.