Garas Klára szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 53. (Budapest, 1979)

SZILAGYI JÁNOS GYÖRGY: ??ATYP

gyarázatot is keressünk az öntőminta-szignálás szokásának feltűnően széleskörű elterjedésére Tarentumban, aminek sajátosságát még jobban kiemeli, hogy maguknak a terrakotta szobrocskáknak szignálása a tarentumi művészet hatásának területén igen ritka volt.

28 Elsősorban két, egymással szorosan összefüggő okra lehet gondolni. Az egyik a tarentumi műhelyek különlegesen intenzív centripetális ereje a IV. században,

29 amely a környező vagy a várossal közvetlen kapcsolatban álló területeken — a Tarentumhoz való változó politikai viszonyuktól függetlenül — a tarentumi teljesítmények felsőbbségének és kvalitásjelző értékének elismerésében is megnyilvánult, a másik a keresletnek megfelelően a tarentumi műhelyek szigorúbb tulajdonjogi igénye épp a matricákkal kapcsolatban. A mesterek művész-öntudatának, amelyet a terrakottaszobrászat szokatlanul magas helyi értékelése is táplálhatott, a szokás elterjedésében kisebb szerepe lehetett, hiszen a szignatúra a műhelyen vagy műhelyeken belül maradt. Hogy pusztán a névmegörökítés vágya, amellyel számolni kell, mint minden szignálás egyik legbelső indítékával, ebben az esetben aligha lehetett döntő mozzanat, azt bizonyítja, hogy a névszignatúrák mellett gyakoriak a betű- vagy jelszignatúrák is. Minthogy az öntőminta külső oldalának szignálása csak a műhelyeknek szólt, a vásárlók nem vehettek róla tudomást, a szokás ilyen mértékű elterjedése a fenti két főindíték figyelembevételével azt feltételezi, hogy a matricákat a városon belül és kívül működő műhelyek számára eladásra,, szállításra is készítették,

30 de nyilván a készítő műhelyen belül is megvolt az egyes szignatúrák jelentősége, elsősorban a névszignatúráké. A matricaszignálással viszonylag kis területen viszonylag nagy hatásra számíthattak, mert a szokás feltételezi, hogy a névnek az eredeti és az esetleges vásárló műhelyekben komoly súlya, jó csengése volt, ami távolabbi területeken aligha képzelhető el. Ebben a megvilágításban a budapesti öntőforma készítési helyére vonatkozólag nem „Tarentum vagy Ruvo" a kérdés, hanem az a valószínű, hogy Tarentumban készítették, és még készítése korában került Ruvóba, hogy ott helyi műhelyben használják fel. Ebben az esetben azonban az állatfejhez tartozó edényrészt nyilván helyben készítették, és helyben is díszítették, úgyhogy a matrica exportja közvetve a ruvói vörösalakos vázafestő műhelyek létezésének is bizonyítéka.'

11 Már a fentiekből kitűnt, hogy a matricaszignálás egyes eseteinek egyazon műhelyen belül sem kell feltétlenül azonos magyarázatát keresni.

32 A betűvagy jelszignatúrák esetében a készítő mester személye háttérbe szorul, ezek 28 Például Lo Porto, G. F.: Civiltà indigena e penetrazione greca nella Lucania Orientale (Mont. Ant., Ser. Misc. I. 3.). Roma, 1973. 224—225 és 70. tábla, 5—6. kép, Materából. 29 Vö. Lo Porto: i. m. 239 (a tarentumi koroplasztika hatásáról). :x) Erre az eredményre jutott már Frankenstein, L. kiadatlanul maradt munkájában: Arch. Anz. 1921, 271: vö. W u i 11 e u m i e r : i. m. 422. Az öntőminta-export szokásáról, eltérő értékeléssel H i g g i n s, R.: Greek Terracottas. London, 1967. LI. és Mollard — Besques: Cat. Louvre, i. h. XII. A kérdés általában aligha dönthető el egyértelműen: Tarentumban a matricák exportálása lehetett gyakoribb, (tarentumi szobrocskákat a város fennhatósági területén kívül alig találtak) Myrinában a szobrocskáké. Matricák praehellénisztikus exportjáról vö: Newhall Stillwell, A.: Corinth XV. 2. Princeton, 1952. 13. 11 Vö. fent a 6. jegyzetet. 32 Még ha nem térünk is ki az explikativ, az ábrázolásra utaló feliratokra, amelyeknek Tarentumból nem ismerem biztos példáját; vö. Grain dor: i. m. 23—25 (a szokás Egyiptomra jellemző); Wuilleumier: i. m. 395 (egyik példája sem meggyőző).