Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 30. (Budapest,1967)

GARAS KLÁRA: Tintoretto budapesti képe és a II. Rudolf császárnak festett sorozat

meket, de az addigra már részesült a tejből, melynek révén halandó létére a halhatatlanság részese lesz. A Juno melléből szertefröccsenő tejcsöppekből az égen a tejút csillagai, a földön a liliomok keletkeznek (27. kép).

34 A Herakles gyermekségére, és egyben halhatatlanságára, vonatkozó ábrázolást szerelmi jelenet követi : Herakles együttese lóiéval s a szerelmeseket meglepő faun jelenete. Giraldi forrása mindkét epizódnál Ovidius volt, aki a Fastiban részletesen és színesen írja le, miként cicomázta fel a hőst saját ruhájával és ékszereivel a lydiai nő, elvéve tőle az oroszlánbőrt és buzogányt.

30 Ezt a mozzanatot örökítette meg Tintoretto a firenzei tükrös Herakles képen. Miután ruhát cseréltek, az álomba merült szerelmeseket az éj sötétje alatt belopakodó faun lepi meg. Miként Ovidius s az ő nyomán Giraldi írja ízesen, a női lepeltől megtévesztve az erdőlakó Herakles ágyában tapogatózik s a hős erre felriadva egy rúgással távolítja el a betolakodót. A női segélykiáltásra fáklyákkal sietnek be a szolgák megvilágítva a magas ágyról csúfosan lebukott faunust.

30 Pontosan így látjuk magunk előtt a jelenetet Tintoretto budapesti képén, az ábrázolás a leírással a részletekbemenően egyezik. Kitűnik a képekből s Ridolfi róluk szóló beszámolójából az is, hogy nem közvetlenül Ovidius, hanem Giraldi feldolgozása szolgált e témáknál ihletéül. Ovidius a Fastiban ugyanis a lydiai nőről, azaz Omphaléről szól e két jelenet kapcsán s a mitológia valóban Omphaléval hozza kapcsolatba e történetet. Giraldi azonban mindvégig Ioléről beszél, Eurytos király leányáról, s a két Tintoretto festmény leírásában Ridolfi is következetesen Iolét említi e jelenetek női szereplőjeként.

37 Alighanem ez, az olasz szerzőnél felbukkanó személycsere, adhat támpontot a budapesti kép egy sajátos mozzanatának magyarázatához. A kép előterében két ruhátlan nőalak foglal helyet : egyikük a jobb szélen kereveten ül, lábánál Herakles buzogánya. A másik a bal szélen feléje fordulva karján lepellel asztalra támaszkodik, az asztal alatt Herakles tegze és íja látszik. Az ülő nő az ágyon Iole-Omphale, a figyelmeztető, drámai mozdulattal feléje forduló vele egyenrangú félként dominálóan beállított másik nőalakot azonban aligha tekinthetjük mellékszereplőnek, a kíséret tagjának. Nem lehet Iole-Omphale szolgálója, ezt a háttérbeli fáklyát tartó, felöltözött szolgálóleánnyal való összehasonlítás is világosan elárulja. Kilétét úgy gondoljuk a két nőalak közt mutatkozó és a kifejezésben is jól érvényre jutó drámai kapcsolat és a karján tartott lepel 34 Mandowsky, E. : i. m. 88. az 1538-ban Velencében kiadott bizánci eredetű botanikai művet, a Geoponikát s Tommaso Rangoni éremábrázolását idézi mint a Tintoretto-ábrázolás ihletőjét a tejút és a liliom keletkezésével kapcsolatban. E motívumok azonban általánosabban is ismertek voltak. Alciati népszerű embléma-kiadványában is szerepelt ez a mozzanat, mégpedig a fatytyúkra, fogadott gyermekekre vonatkoztatva sorsuk jobbrafordulásának jelképeként. (L. Omnia Andreáé Alciati V. C. Emblemata, Roma, 1602. 656. «In Nothos» CXXXVIII. 35 Giraldi, i. m. 590.; P. Ovidius Nasonis Fastorum libri sex. (Ovidius római naptára). Budapest, 1954. II. ének, 317—330. sor, 86. old. 36 O v i d i u s: i. m. II. ének, 332—356. sor, 88. old. ; « Cetera temptantem cubito Tirynthius héros/ reppulit: e summo decidit ille toro/. Fit sonus, inclamat comités et lumina poscit/ Maeonis: inlatis ignibus acta patent.

..» Giraldi,: i. m. 590. «Alii fabulosius rem sic tradiderunt quod Hercules in Liberalibus cum Iole vestem mutavit et habitum : unde Faunus existimans Herculem puellam esse, veste deeeptus, ab Hercule fuit pede percussus in ventre. . .» 37 Az Omphale-Iole motívum az újabb szakirodalomban is gyakran összefonódik. Primaticciónak a Fontainebleau-i kastély «porte dorée»-jában festett, metszetről és rajzról (Wien, Albertina) ismert kompozíciója pl. nem a női ruhába bújtatott Heraklest ábrázolja Omphaléval, mint azt általában feltételezik (1. Diraier, L.: Le Primatice. Paris, 1900. 38, 307, stb.), hanem a Dejanira által küldött ingtől szabadulni igyekvő hőst lóiéval. Ez ábrázolás párdarabja Fontainebleau-ban különben ugyancsak a «Herakles és a faun*-jelenet volt. Meg kell még említenünk ebben az összefüggésben egy sajnos elveszett Veronese-sorozatot, mely Arundel gróf gyűjteményének leltára szerint Herakles születését, Heraklest és Iolét, valamint az Erényt és a Bűnt (Herakles a válaszúton) ábrázolta. L. C o x, M. : The inventory of Pictures... The Burlington Magazine. XX. 1911. 286 A három kép az Earl of Somerset számára 1615-ben Velencében megvásárolt festményekhez tartozott. L. S a i n s b u r y, N. : Original Unpublished Papers. London, 1853. 274.