Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 29. (Budapest,1966)

SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Lázár Jenő gyűjteménye

ezek túlnyomórészt az i. e. IV. sz. második felében, kisebb részben a III. sz. első felében készültek.

20 A kétféle fajansz és a terrakotta példányok típusbeli rokonsága és aljának azonos kiképzése miatt nyilvánvalóan rendeltetésük is azonos lehetett. Sieveking a müncheni példányt feltételesen kandeláber nyelét díszítő zárófigurának tartotta. Erre azonban valójában semmi bizonyíték nincs, nem ismerünk hasonló fennmaradt terrakotta kandelábert. A párhuzamul kínálkozó, gyakran nőalakkal díszített hajtűk sem magyarázhatják a sorozat rendeltetését, mert az agyag és a fajansz kevéssé alkalmas anyag hajtűnek, ruhatartó tűnek pedig még kevésbé jöhet számításba; de a darabok mérete is nagyobb annál, hogy hajtűnek alkalmazhatók legyenek. így D. Kent Hill egy nemrégiben közzétett cikkéhez kapcsolódva

27 talán azt a megoldást lehet felvetni, hogy illatszeres edénykéhez tartoztak mint csepegtetők, amelyekkel — a Hilltől interpretált etruszk bronz példányokhoz hasonlóan — a kenőcsöt használóik hajukra vagy arcukra cseppentették. Ezt az etruszk bronz példányokra vonatkozólag etruszk bronztükör ábrázolása is igazolja. A szokás azonban aligha korlátozódott az etruszkokra, sőt az sem valószínű, hogy náluk született meg, teljes joggal kereshetjük tehát a plasztikus nőalakkal díszített csepegtetők példányait is a mediterráneum más, az etruszkokkal érintkező kultúráinak emlékanyagában.

28 A budapesti példány közzététele talán ráirányítja a figyelmet egy emlékcsoportra, amelynek példányai bizonyára lappanganak még a világ múzeumaiban; csak teljesebb anyag ismerete dönthet a fenti feltevés mellett vagy ellene. A praerómai anyag főbb darabjainak bemutatása után csak rövid áttekintésre nyílik itt alkalom a Lázár-gyűjteménynek mintegy négyötödét kitevő római tárgyakon. Az egész gyűjtemény anyagának csaknem felét kitevő agyagmécsesek rövidesen a múzeum mécseseinek teljes katalógusában kerülnek bemutatásra ; itt csak ikonográfiái érdekessége miatt érdemel külön említést egy szívalakú orrú mécses, amelynek babérkoszorúval keretezett tükrében néger kisgyerekre támadó nőstény oroszlán domborműve látható (13. kép).

2u A mécses típusa és szignatúrás példányai alapján a II. század utolsó vagy a III. század első negyedére keltezhető.

30 Az összekuporodó, kezét védekezésül az arca elé emelő néger gyerek talán oltáron térdel, előtte a képmezőben ostor fekszik ; a bordák hangsúlyozásával jellemzett sovány test a néger-ábrázolásoknak a hellenisztikus korból öröklött sajátossága.

31 Egyébként a római kori mécseseken nem szokásosak a néger28 D e 1 C h i a r o, M. : The Genucilia Group. Berkeley-Los Angeles, 1957. 312—3. 27 Archaeology 18 (1965) 187—90. 28 Ha a szokás valóban létezett, amit D. K. Hill fent idézett cikke bebizonyított, — és valóban nem korlátozódott az etruszkokra — amit valószínűnek kell tartani —, akkor nyilvánvalóan igen nagy számban kellett ilyen csepegtető rudaknak készülni ; a fő kérdés az, hogy az ismert emlékanyagban melyik csoportokat lehet még esetleg ilyen rendeltetésűeknek tartani. Könnyen elképzelhető, hogy a korábban haj- vagy ruhatartó tűnek gondolt fém-, csont- és üvegtárgyak közül több valójában erre a célra szolgált ; a figurális végződésűek közül elsősorban azok jönnek itt számításba, amelyeket nőalak vagy a rudak rendeltetésével rokon képzetkörbe tartozó más ábrázolás (Aphrodité, Erós, stb.) díszít. így fel lehet vetni a kérdést, hogy az olyan tárgyak, mint az athéni Benaki Múzeum újabban B. S e g a 11 -tói tárgyalt «hajtuje» (Festschrift E. v. Mercklin. Waldsassen, 1964. 163—71), nem ebbe a csoportba tartoznak-e? Az athéni példány rendeltetése felől már P. Jacobst h a 1-nak kételyei voltak (Greek Pins. Oxford, 1956. 84.), s a két oldaláról lelógó láncokat igen jól el lehet képzelni úgy, hogy a végükön levő horog egy kenőcsös edényke füleibe volt beakasztva (ugyanez vonatkozik a Stathatos-gyüjtemény rokon példányára is:P. Amandry: La Collection H. Stathatos. Les bijoux antiques. Strasbourg, 1953. 107, 241. sz., az ott megadott irodalommal). A Benaki Múzeum arany <<hajtűjéről») B. Segall meggyőzően bizonyította be alexandriai eredetét s ezt néhny alexandriai párhuzam felsorolásával is támogatta (i. m. 167). 29 Ltsz. 65.20. A ; h. : 9,9 cm; m. : 4,3 cm. Krémsárga agyag, barnásvörös bevonás. Ép; kopott. '

M) A típusról legutóbb Hak en, R., Acta Musei Nat. Pragae, Ser. A. 12 (1958) 73 sk., kül. a 78—9. szám. :il Vö. legutóbb Hausmann, U., AM 77 (1962) 255 sk., kül. Beil. 76, 2. kép (calesi reliefcsészéről) és Beil. 78, 3—4. kép. 7 Bulletin 29 97