Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 26. (Budapest,1965)
HARASZTI-TAKÁCS MARIANNE: Toulouse-Lautrec tanulmányok
engedett. Mind a Sphynge, mind a zongorázó nőt ábrázoló rajz meglehetősen sovány, előreugró ajkú, szabálytalan orrú, feltűzött hajában apró díszt viselő nőt mutat. A rajzon az előretartott karokat és a kottaállványt jelzi, a nő szeme a láthatatlan billentyűkre tapad. Míg a rajz teljesen profilban ábrázolja a fiatal nőt, a festmény az arcot egy kissé elfordítja, és a zongorázó motívumot sem viszi végig, bár tagadhatatlan, hogy a rajzon jelzett háttér a képen is, színekben feloldva ismétlődik. A rajzon inkább csak jelzett nagyon sovány vállak, a hosszan hajló nyak a festményen még erősebb hangsúlyt kapnak, az ábrázoltból nem csinált párizsi szépséget, de mivel nem torzít a jellemzés kedvéért, hanem «csak a valóságot* ábrázolja, a művész egyik legvonzóbb művévé vált mind a rajz, mind a vele kapcsolatos festmény. A számunkra hozzáférhető Lautrec-irodalomban, mely sajnos távolról sem teljes, nem sikerült nyomára bukkannunk, hogy a kép miért nyerte különös elnevezését. Kétségkívül van valami titokzatos, mondhatnánk úgy is, hogy szokatlan báj a festményben, hiányzik az a tragikus realizmus, mellyel asszonyait ábrázolni szokta. De a női figurák között, ha elvétve is, találunk ilyen ábrázolásokat, melyeknek jellegzetességük, hogy a művész a hozzá közelálló asszonyok megfestésekor egyszer-másszor eltért a torzító jellemzéstől. Missia Natanson, aki — a századforduló szellemi életére rendkívüli hatású «Revue Blanche» című folyóirat szerkesztőjének — Thadée Natansonnak volt a felesége ebben az időben, és Lautrec baráti köréhez tartozott, azt kérdezte egyszer a festőtől, hogy miért festi mindig olyan csúnyának az asszonyokat, mire Lautrec állítólag azt felelte: «Mert csúnyák*. 26 De ebben a két műben, ha nem is Renoir egészséges tünékeny-ifjúságát, Degas súlyosabb szépségét kölcsönzi modelljének, avval, hogy a maga utolérhetetlen művészetével egyszerűen bemutatja, mondhatnánk megörökíti, megadja számára a vonzás képzetét is. Ha végignézzük mindazokat a figurákat, akiket ilyen formában mutatott be, akkor első pillanatban is a fentebb idézett Missia Natanson alakja merül fel előttünk. Lautrec 1896— 1898 között számos rajzon, festményen és plakáton ábrázolta ezt az orosz-lengyel eredetű bájos párizsi dámát, akiről Lugné-Poë azt írta: «Femme aimante, sensible, hors de la vie», 27 másutt pedig «sibylline Missia-nak» 28 mondja. Tudjuk, hogy rendkívül muzikális volt, hogy csodálta Ibsent és hogy Lautrecet sokszor látta vendégül házában. Az ismert képek közül rajzunkhoz, bár tükörképes változatban, az ugyancsak magángyűjteményben levő «Missia Natanson a zongoránál* (37. kép) olyan közel áll, hogy az ábrázoltak azonossága nem is lehet kétséges. Es a kettő között az összekötő, az ismeretlen magángyűjteményben levő, egy évvel későbbre datált «Szfinx», melyben ugyancsak Missia portréját ismerhetjük fel. Azonos a hajviselet, a könnyű, a nyakat szabadon hagyó öltözék, a kissé előreugró ajkak, a sovány vállak, a kottára függesztett tekintet. Itt nem a plakátok «Parisienne»-jét, hanem egy disztingvált fiatal zenélő nőt mutat be, aki közel állt hozzá. Hogy pedig ugyanezt a Missiát Lugné-Poë szibillainak, a másik festmény szfinxnek nevezi, talán még jobban alátámasztja az ábrázoltak azonosítására való törekvésünket. 29 Időrendben ehhez a rajzhoz áll legközelebb, bár tech ni kában erősen eltér 26 Adhémar — Bauer etc.: i. m. 23. «Lautrec, pourquoi faites-vous toujours les femmes si laides?» — «Parce qu'elles le sont.» 27 Feltehetően ez a rajz 1898-ban szerepelt a londoni kiállításon 59. szám alatt: «Lady at piano, red chalk drawing*. L i b o v i t z-H e n r y, CL: L'expositionToulouse-Lautrec à Londres... Gazette des Beaux-Arts 1957. 297 — 302. 28 Lugné — Poë: Sous les Etoiles. 35. 29 Készült 1897-ben. Közli a többi között Jedlicka G.: Henri de Toulouse-Lautrec. Ehrlenbach-Zürich, 1943. 272. 9 Bulletin 26. 129
