Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 26. (Budapest,1965)

NAGY TIBOR: A Szépművészeti Múzeum Epona-domborműve

mindeddig üres foltnak számít az Epona-kultusz szempontjából. E terület aránylag távol is feküdt az Epona-kultusz elterjedési körzetétől, amelynek a Balkánon a plovdivi (Philippopolis) dombormű a legdélibb lelőhelyű emléke. A II. század első felében kimutatható trónoló típussal szemben az álló Eponaábrázolások galliai anyaga III. századi. A Naix-aux-Forges-i oltárkő Caracalla uralkodása éveire keltezhető.

50 Az aliscampsi szarkofág a III. századi arles-i sírládák csoportjába tartozik.

51 A cimiez-i vésett kő az ottani fürdő III. század végi — IV. századi rétegéből került elő,

52 s ezért nem valószínű, hogy a darab a III. századnál korábbi időben készült. Az igen kopott felületű seegräbeni dombormű nyúlánk Eponaalakja is a III. század mellett érvel. Ezzel az aránylag késői galliai-raetiai emlékcsoporttal szemben a milánói dombormű az álló alak kidolgozása, testarányai, különösen pedig a hajkezelés alapján aligha tehető a II. századnál későbbi időre. Különben is az e domborműtől képviselt képtípusnak a III. századi galliai és Rajna-vidéki emlékekkel föntebb már jelzett párhuzamai is amellett szólnak, hogy az álló Epona képtípusa Felső-I tál iában legkésőbb a II. század második felében már ismert volt. A rendelkezésünkre álló adatok alapján az álló típus azonban Itáliában is későbbinek látszik a trónoló Epona alakjánál. Más oldalról is megerősítheti ezt a véleményünket, hogy amíg a trónoló típus már a II. század középső évtizedeiben elterjedt a Duna vidékén (Aptaat, Gigen)

53 s alig valamivel később a Rajna-vidék is befogadta (Köngen, Beihingen), addig az álló típus — legalábbis jelenlegi ismereteink szerint — csak a III. század első évtizedeitől kezdve lépte át Felső-Itália határát (Arles, Naix). E jelenségből az álló Epona-típusnak talán nemcsak a gyengébb expanzív ereje, hanem egyúttal kialakulásának viszonylagos későbbi volta is leolvasható. Ellenkező esetben ugyanis nehezen érthető, hogy a II. században miért kizárólag a trónoló típus terjedt el a Duna- és a Rajna-vidéken, és hogy az álló Epona alakját mutató táblák miért csak a III. századi Galliában találhatók meg. Ha a két típus Itáliában kezdettől fogva egymás mellett élt, az lett volna várható, hogy a dunai és a rajnai tartományokban is vegyesen, egymással keveredve fordulnak elő az ülő és az álló Eponát mutató emlékek. Minthogy azonban a két típus — Raetiától eltekintve — nem keveredik egymással, és az álló típus aránylag szűk területre, Felső-Itáliára, Galliára és Raetiára szorítkozik, az utóbbi regionális jellegéből egyúttal annak másodlagos, az időrend síkjára vetítve relatíve későbbi voltára is jogosan következtethetünk. Nem mellőzhető el természetesen a kérdés megítélése szempontjából az a körülmény sem, hogy Rómából, Ostiából és Közép-Itáliából mindeddig egyedül csak a trónoló Epona példáit ismerjük. Bár kétségtelen, hogy az emlékanyagnak ebből a régióból is csupán egészen kis töredéke jutott ránk, mégsem valószínű, hogy egyedül csak a hagyományozás szeszélye szelektálta volna a fennmaradt anyagot. El kell fogadnunk, hogy a hagyományozott anyag a történeti realitást is többé-kevésbé híven tükrözi. Már korábban gondoltak arra, hogy Epona birodalmi típust képviselő ábrázolásai a rómavárosi környezetben alakultak ki.

54 Most, hogy differenciáltabban lát50 L. alább. 51 B e n o i t, F.: Les mythes. 39. 52 L. alább. 53 Azt, hogy a birodalmi típusú táblák a Duna-völgyi táborokban alakultak volna ki (B e n o i t, F.: Les mythes 78) L a m b r e c h t s, P. fejtegetései után[A.Cl. XX (1951) 107.] szükségtelen cáfolni. 54 Schleier mac h er, W.: Studien 134, aki azonban még egységesnek vette az egész emlékcsoportot.