Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 24. (Budapest,1964)
PIGLER ANDOR: A festett légy mint talizmán
Látnivaló, hogy a szárnyas ellenség bekarcolt, bevésett, vagyis rajzos, síkszerű ábrázolásának éppen olyan elriasztó, a legyekre nézve pusztító varázserőt tulajdoni tottak, mint a plasztikus bronzlégynek. A felsorolt legen dák ismeretében nem látszik merésznek az a feltevés, hogy a listában szereplő képeken a mesterséges, festett legyet a valódi legyek sokasága ellen talizmánként alkalmazták. A műalkotás beszennyezésének elhárítására hivatott, mágikus eszköz természetesen annál inkább tetszhetett és elterjedt, mert mint puszta trompe Voeil is nem kis mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a festmény érdekkeltő legyen, akár műértő volt a szemlélő, akár közönséges laikus. A festett légynek mágikus rendeltetést tulajdonító feltevés végül is dokumentumszerű megerősítést nyer az Edinburghban levő, ferrarai Madonna-kép segítségével (44. kép). Mindenképpen különlegesség ez a festmény. Bár modorosba hajló felfogásmódja és formakezelése rendkívül egyéni, mégsem sikerült ezideig megnyugtató mesternevet találni hozzá, ami pedig a széleken alkalmazott, illuzionisztikus fogás merészségét, sőt rafinériáját illeti, az egészen egyedül áll a quattrocento festészetében. A kép azt a látszatot kívánja kelteni, s mesterének ebben különös elhitető ügyessége volt, hogy a Madonna-ábrázolást védőhártya fedte, valószínűleg pergamenlap, amelyet a léckeretbe vert szögekkel és keskeny pergamensávokkal feszítettek ki a képfelület elé. E védő réteg felesleges voltát azután maga a festő ugyancsak közérthetően, kézzelfogható módon szemlélteti: mintha a pergamenlapot letépték volna a kép elől, így vált láthatóvá a kecses Madonna, a tűhegyes szárnyakkal ékeskedő angyalkíséret és a szelíd táj, a széleken pedig csak foszlányaiban, felmeredező nyelvekben maradt meg a pergamen. S hogy miért nincs szükség a védőhártyára, azt a beavatottak számára nyilvánvalóvá tette annak a mágikus légynek a jelenléte, amely a bal alsó sarokban foglal helyet azzal a rendeltetéssel, hogy élő társait távol tartsa a képtől. Ennél világosabb jelbeszédben nem is juthatott volna szóhoz a tisztátalanság elhárítására hivatott, bűvös talizmán fantasztikus eszméje. Felmerül a kérdés, hogy ama hatvan—hetven éves időközből fennmaradt festmények közül miért csak ennyi azoknak a száma, amelyeken a légy megjelenik, s miért nem volt még elterjedtebb a talizmán alkalmazása. Egészen kielégítő választ adni természetszerűleg igen nehéz, s csak analógiaként lehet utalni arra a körülményre, hogy a korabeli festők névjelzésüket is, műveik keletkezésének évét is viszonylag ritkán, inkább ötletszerűen írták alkotásaikra. Mellesleg azonban nem érdektelen, hogy Crivelli, aki kivételesen sokszor szignálta műveit, élen jár a talizmánnak viszonylag gyakori alkalmazásában is. Ami a festett legyeknek későbbi, néha-néha feltűnését illeti, minden valószínűség amellett szól, hogy azok már nem az elhárítás rendeltetésével kerültek egyes képekre. Nemcsak az elmúlás hirdetőivel kapcsolatban előforduló rovarábrázolások (például a fentebb említett koponyákon), hanem a tizenhetedik századi németalföldi festészet virág- és gyümölcs-csendéletein itt-ott megjelenő legyek is tárgy ilag, « tartalmilag)) megokoltak. Ambrosius Bosschaert virágcsokrainak színpompája, Willem van Aelst gyümölcseinek illata, megtévesztő híven visszaadott domborúsága, hamvassága vonzotta oda a rovarokat, — ezt akarja elhitetni a túlfinomult művészi ügyesség. A bámulatbaejtésnek, mulattatásnak a szán dóka immár nincs vonatkozásban középkori babonával; a festői illuzionizmusnak ez az újabb válfaja a természettudományok fellendülését, a mikroszkóp felfedezését kíséri, más síkon. PIGLER ANDOR
