Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 21. (Budapest 1962)

PIGLER ANDOR: Megjegyzések németalföldi képmásokhoz

MEGJEGYZÉSEK NÉMETALFÖLDI KÉPMÁSOKHOZ Vannak az arcképműveszetnek többé-kevésbé általános érvényű szabályai, megszokott tényezői, amelyeknek alkalmazása, jelenléte mint valami magától értetődő dolog, fel sem tűnik a szemlélőnek. Természetesnek vesszük például, hogy a középkortól kezdődően a képmások túlnyomó többsége az ábrázolt személyt legékesebb, vagy legalábbis legjobb ruhájában mutatja, kiemelve őt a hétköznapok világából. Lehettek és voltak persze kivételek, ellentétes divatáramlatok, amelyek esetleg egy-két évtizedig is érvényben maradtak. Van Dycknak, Largilliérenek, Ghislandinak, Kupetzkynak egyes férfi képmásain az ábrázoltak éppen a neglizsében lelik kedvüket. S a díszruhának még végletesebb ellentéte az antik mintaképeket utánozni szándékozó, eszményítő ruhátlanság, amely nemcsak az empire egyes képmásainak sajátossága. Már Bronzino így állította az utókor szeme elé Andrea Doriát, s a Clouet-kör festői több ízben kaptak utasítást olyan nem közönséges mértékű indiszkrécióra, hogy a francia udvar bizonyos hölgyeit fürdőkádban ülve örökítsék meg. Közben pedig, a XVII. századból, művészek ruhátlan önarcképeiről is tudomásunk van. Az ilyen ellenpéldák sem változtatnak azonban azon az általános jelenségen, hogy a közép- és újkor embere általában, lett légyen uralkodó, előkelő vagy polgár, egyaránt megkülönböztetett ruházatban és egyébként is a leginkább reprezentatív külsőségek között akart megmutatkozni utódai előtt. A renaissance és barokk századok arcképei egy másik « etikettkérdésben » is bizonyos egyetértésről tesznek tanúságot. A kettős képmásoknak külön íratlan törvénye volt. Ha festők vagy szobrászok házastársakat, esetleg jegyespárt, örökítettek meg, akár külön egy-egy képen, vagy domborművön, vagyis párdarabokon, akár közös képmezőben történt a felek ábrázolása, az ő álláspontjuk szerint általában a férj jelenik a jobboldalon, s megint heraldikai értelemben balra kerül a nő. Egyházi dogmából következőleg a jobboldal a kiemelt és megtisztelt személy helye (Zsolt. 109, 1 ; Márk 14, 62 ; 16, 19 ; Ap. cselek. 7, 55) ; másrészt ugyancsak a Biblia tanítja, hogy a teremtés rendje és mikéntje értelmében a feleség férjének hatalma alatt áll (Móz. I, 3, 16 ; Kor. I, 11, 3, 7—10 ; Efez. 5, 22—24). Ezért áll templomi esküvő alkalmával a vőlegény jobboldalon, a menyasszony baloldalon. Házastársaknak egymás mellé temetésekor ezért fektetik a férfit jobbra, s tőle balra a feleséget. Ez a felfogás és szokás természetesen a nagyművészetek területén is éreztette hatását. Az első emberpárnak azokon az ábrázolásain, amelyek az egyes alakokat a bűnbeesés elbeszéléséből többé-kevésbé kiemelve mutatják, Ádám foglalja el a heraldikai jobboldalt. A genti oltár koronázó részén kívül olyan közismert példák mutatják ezt, mint Masolino (Firenze, Carmine), Antonio Rizzo (Velence, Doge-palota), Palma Vecchio (Braunschweig), Memling (Bécs), Dürer (Madrid), Baldung (Budapest), Cranach (többször) művei. Nemcsak a laikus nézőnek, de a szakembernek sem jut eszébe, hogy az ősszülők ábrázolásában más elosztás is lehetséges volna ; Kari