Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 18. (Budapest 1961)

RADOCSAY DÉNES: A magyarországi gótikus faszobrászat határkérdéséhez. II.

jelenségekre. E gótizáló emlékek összefüggő — nem szórványos és nem véletlenszerű — jelentkezése további következtetésekre is vezethet. A magyarországi gótikus és barokk stílus genetikai kapcsolataira — a német művészettörténet többször tárgyalt és szívesen elemzett tételeire — alaposabb anyaggyűjtés, behatóbb stílusvizsgálat adhat majd választ. Annyi azonban már ma is tudható, hogy gótika és barokk rokon „lelki alkata" más értelmű a magyarországi művészetek körében és más a német területen. Nálunk inkább egyes típusok, motívumok formai utóéletét jelzi, nem pedig belső tartalom és művészi mondanivaló azonosságát vagy közeli rokonságát. Semmiképpen sem fő vonása művészetünk fejlődésének — mellékág csupán —, s nyüván ott erősebb, ahol akár a későközépkori, akár a korabarokk német művészeti kapcsolatok intenzívebbek voltak. A jelenség nem állítható a megérdemeltnél élesebb fénysugár elé, s XVII. századi szobrászatunk összképe megrajzolásánál nem vizsgálható e gótizáló tendencia anélkül, hogy párhuzamosan szó ne essék az ugyanekkor nála jelentősebb későreneszánsz formák életéről, sőt jövőbeli szerepéről is. Mégis, XVII. századunkról arányos kép akkor alakul majd, ha az elevenen élő reneszánsz hagyományok és az újonnan feltűnő barokk elemek mellett e gótikus reminiszcenciák is hallatnak magukról s ha ezek egymáshoz illeszkedve különböző, de konszonáns színekkel töltik ki ezen elmúlt század rekonstruálandó képét. A magyarországi gótika kezdete a XLII. század közepére, a tatárjárás utáni évekre esik, s hozzánk közelebb eső határát irodalmunk az 1540-es évek táján vonta meg. Utolsó gótikus szárnyasoltárunkként a csíkménaságit (Armaseni) tárgyalta, de itt is — ahogy más későgótikus emlékeinknél is — kötelességszerűen hivatkozott e későgótika fokozatos átalakulására, a fiatal reneszánsztól való érintettségére. Azután — többé-kevésbé úgy tudtuk — a gótika történelmünk színpadáról letűnt s emlékeink egy részét a vallásos kegyelet, hagyománytisztelet, vagy éppen a kisebb egyházközség szegénysége, új oltárra, berendezési tárgyra nem elég bő tárcája kényszerűen őrizte meg számunkra. Az 1540-es éveket követően a XIX. század elején a klasszicizmussal együtt éledező romantika vet felszínre ismét gótikus formákat, elemeket nálunk, majd a század vége felé a neogótika indul immár közismerten széleskörű hódító útjára. Vázlatosan ennyi volt az, amit a gótikus stílus több évszázados magyarországi életéről általánosságban tudtunk. Felsorakoztatott emlékeink e fejlődésmenetről alakult eddigi képünket módosítják, a XVI. század közepétől a XIX. század elejéig terjedő fehér mezőt népesítik be. A gótika utóéletéhez szolgáltatnak új adatokat s ugyanakkor a magyarországi barokk művészet korábbi aspektusait is gyarapítják. Barokk szobrászatunkat újabb motívumokkal gazdagítják s XVII—XVIII. századi művészetünk fő áramlatai mellett tanulságos mellékáramlatok kontúrvonalait rajzolják fel. EADOCSAY DÉNES