Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 15. (Budapest 1959)

P. A.: Quevedo könyvtárából

QUEVEDO KÖNYVTÁRÁBÓL Cervantes olyan ragyogó csillagzata a spanyol irodalom klasszikus századának, hogy szükségszerűen elhomályosítja a fiatalabb író kortársnak, Quevedónak hírét. Pedig az utóbbinak merészen szárnyaló képzelete, mélyreható, könyörtelen valóságmegfigyelése, Goya ,,Caprichos" sorozatára emlékeztető, bizarr ötletessége és szatirikus éle, de nem utolsósorban nagyszerű nyelvművészete is a spanyol barokknak bizonyára legnagyobb értékei közé tartoznak. „Suefios" cím alatt összefoglalt fantasztikus írásaiban, a ,,História de la vida del Buscón" című pikareszk regényében, a „Parnaso espanol" költeményeiben, valamint történeti és erkölcstani műveiben sokoldalúan és minden szertelenségében mutatkozik meg ez a rendkívüli írói egyéniség. Szertelenségei ellenére is Quevedo egyike volt a Luis de Góngora költészetébeh kiteljesedő és annak iskolájában elburjánzó ,,estilo culto", vagyis az érthetetlenségig homályos és bonyolult irodalmi modor leghatározottabb ellenfeleinek. Don Francisco de Quevedo y Villegas, akit Justus Lipsius a spanyolok magasztos dicsőségének, Lope de Vega a lírikusok fejedelmének, Cervantes pedig Apollo fiának nevezett,

1 1580-ban született Madridban. Már mint elismert író Szicíliába, majd Nápolyba ment, ahol a spanyol alkirálynak, Osuna hercegnek bizalmasa és diplomáciai megbízottja lett. Hazájába visszatérése után, 1623 körül Olivares gróf-hercegnek kegyeit vívta ki magának, később azonban szatíráival a mindenható miniszter ellen fordult. A közállapotok orvoslása érdekében, a szegény és elnyomott nép védelmében IV. Fülöp királyhoz intézett költői emlékirata miatt 1639-ben börtönbe került, s bár Olivares kegyvesztése után kiszabadult onnan, a fogság szenvedéseinek következtében halt meg 1645-ben Valbuenában. Űgy, amint Velazquez megörökítette Quevedónak külső megjelenését — sajnos, a képmás csak másolatban maradt fenn (London, Apsley House) (18. kép) —, nagyszabású és nyílt egyéniségre, szabad és kutató szellemre valló fiziognómiai sajátosságokkal áll szemben a néző Quevedónak és a képzőművészeteknek kapcsolatáról külön cikket lehetne írni. Carl Justi, a tizenhetedik századi spanyol kultúrának egyik legnagyobb ismerője, aki csodálatosan meleg szavakban emlékezik meg a költőről, hangsúlyozza, hogy az irodalomban Quevedo volt az első, aki Velazquezt jelentőségének megfelelően méltatta. A ,,Parnaso espanol" egyik költeménye ,,el gran Velazquez"-t mindjárt Raffaello és Michelangelo után említi, s kiemeli művészetének éppen azokat a sajátságait, amelyeket az utókor is a leglényegesebbeknek ítél és különösen nagyra értékel benne: a hasonlóságon túl az igazságot, a plasztikus hatást, az elevenséget, a tes1 Obras de Don Francisco de Quevedo Villegas : Poesias. ed. F. Janer. Biblioteca de Autores Espanoles LXIX. Madrid, 1877. V.