Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 15. (Budapest 1959)

P. A.: Quevedo könyvtárából

tek puhaságát (lo mórbido) és a festésnek felülmúlhatatlanul mesteri módját.

2 Úgy látszik, ez ideig elkerülte a művészettörténeti kutatás figyelmét az a körülmény, hogy ugyancsak Quevedo szonettjeinek egyike őrizte meg Guido Reni egyik elveszett festményének, Osuna herceg képmásának emlékét.

3 Más szempontból érdemes arra is utalni, hogy főleg a „Suenos"-ban megnyilvánuló képalkotó fantázia csaknem olyan mértékben ihletett meg festőket és grafikusokat, mint Cervantes regénye. Elég rámutatni Leonaert Bramer hatvanegy darabból álló rajzsorozatára Münchenben,

4 Casper Luyken tizenhat rézkarcára

5 és Jean Lepautre hat rézkarcára.

6 A jelen sorok azonban Quevedónak inkább arra az érdeklődésére kívánják felhívni a figyelmet, amellyel ez a széleslátókörű, nyughatatlan szellem a képzőművészetek problémái felé közeledett. Ez az érdeklődése, tudtunkkal legalább, eddig ismeretlen maradt az irodalomtörténet előtt. Az olasz későreneszánsz művészeti íróinak sorában előkelő hely illeti meg a faenzai Giovanni Battista Armeninit, az 1587-ben megjelent ,,De veri precetti della pittura" szerzőjét. Nem mintha e könyvében elmélyíteni igyekezne a művészetelméleti kérdéseket, vagy mert máshol nem található történeti adatokat tudna közölni, hanem főleg azért, mert a cinquecento nagymestereinek alkotásmódjáról, technikai eljárásairól érdekes tényeket jegyzett fel, egyes művészeknek, így például Michelangelónak néhány, a hitelesség látszatával bíró kijelentését örökítette át az utókorra,

7 s mondanivalóit jellemző művészanekdotákkal szereti fűszerezni. Nézetei, a festőknek szóló tanácsai, utasításai főleg a római művészet vezető egyéniségeinek, Raffaellónak, Sebastiano del Piombónak, Giulio Romanónak munkamódszeréből származnak. Az ilyen módon állandó érintkezést a műhelyi gyakorlattal a könyv olvasója különösen érdekesnek, izgalmasnak találja. Mindent összevéve, tökéletesen megokolt a az a megbecsülés, amellyel Armeninit, mint a manierizmus művészetének irodalmi szóvivőjét említeni szokás.

8 A „De veri precetti della pittura" első kiadásának ritkaságszámba menő példányai közül egyet a Szépművészeti Múzeum könyvtára őriz, s kötetünk annál értékesebb, mert címlapján szép, határozott írással ritka jelentőségű névbejegyzés húzódik keresztül és nem szenved kétséget, hogy ez az „ex libris" a nevezettnek saját kezétől származik : Don Francisco de Quevedo-Villegas (19. kép). A spanyol író valószínűleg itáliai tartózkodása idején, tehát az 1610-es években szerezte meg Armenini művét, s azt magával is vitte, amikor visszatért hazájába. Quevedo mintegy ötezer kötetből álló könyvtárat gyűjtött össze ; csak persze sajnos, az ilyen magánkönyvtárakról jegyzék nem szokott fennmaradni. Hogy azonban elolvasta a nevezetes kötetet, az két okból is kétségtelen. Először : mert valóságos megszállottja volt az olvasási láznak, s még utazásaira is bőrtáskában tucatjával vitt magával kisméretű könyveket, hogy a kocsiban mindig kezeügyében le2 Obras . . ., id. h. 316 (No 687). Vö. J u s t i, C. : Diego Velazquez und sein Jahrhundert. II. Aufl., Bonn, 1903. 67 —Frey, D. tanulmányában, Problome einer Geschichte der Kunstwissenschaft, különny. Vierteljahrsschrift für Literaturwissenschaft u. Geistesgesehichtc, Jg. 32, 1958. 8. bizonyára elírásként került Quevedo neve ama festőknek (!) sorába, akut Velazquezt felfedezték. 3 Obras . . ., id. h. 4 (No 5). •— Sajnos, nem volt számunkra hozzáférhető Batta gl i a, S. cikke: Francesco de Quevedo e l'Italia. Civiltà, n° 10, 1942. 71—84. 4 Wichmann, H.: Leonaert Bramer. Leipzig, 1923. 192 — 194. 5 Van Eeghcn — van der Kellen 2328 — 2343. 6 Le Blanc 32 — 37. 7 Stein mann, E. —W i t t k o w e r, II. : Michelangelo-Bibliographie. Leipzig, 1927. 12 13. 8 Schlosser, J. : Die Kunstlitcratur. Wien, 1924. 340 — 342. SB