Radocsay Dénes - Gerevich Lászlóné szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 15. (Budapest 1959)

BACHER BÉLA: Új adat Wilhelm Leibl Szinyei-portréjának történetéhez

ŰJ ADAT WILHELM LEIBL SZINYEI-PORTRÉJÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ A portréfestészet egyetemes történetében megkülönböztetett szerepet betöltő önarcképek mellett, mindenkor különös érdeklődés nyilvánult meg azon képmások iránt, amelyeket nagy mesterek valamelyik ugyancsak híres művészkortársukról készítettek. Az ilyen képmások vizsgálata, lélektani kifejezőerejük és festésmódjuk elemzése kétszeresen fontos feladatot jelent a művészettörténész számára, mert a kép alkotójának és modelljének egyénisége sok esetben egyenrangú komponensként szerepel a műalkotás létrejöttében. Annál nagyobb figyelmet érdemel a Szépművészeti Múzeum Modern Külföldi képtárának egyik gyöngyszeme, Wilhelm Leiblnek Szinyei Merse Pált ábrázoló nagyszerű arcképe (41. kép), amelynek létrejöttéhez a múlt század utolsó harmadának nem is két, hanem három kimagasló festőjének neve fűződik. Szinyei Merse Pál 1900 májusában, tehát abban az időben, amikor a sok mellőztetés és csalódás után végre „felfedezték", már a kritika is elismerte és a magyar festőművészet ragyogó sikereket arató ünnepelt mestere lett, elhatározta, hogy Wilhelm Leiblnek róla festett arcképét az Országos Képtárnak ajándékozza. A német mester, a XIX. századi festészet egyik legnagyobb alakja, Szinyeinek müncheni tanulóéveiben meghitt barátja, ugyanebben az évben, 1900-ban fejezte be életét. Amikor Szinyei —• most már a magyar művészeti élet nagy tekintélye — ajándékát az Országos Képtárnak átadta, visszaemlékezett 1869. november 1-ére, arra a napra, amelyet élete elöntő fordulópontjának tekintett és amely napon a kép alkotója is további pályájára elhatározó fontosságú lépését megtette. Ezen a napon szánta el magát a két barát, hogy kilép a Piloty-iskolából, szakít a müncheni Akadémia akkori legnagyobb tekintélyének és büszkeségének hatástkereső reprezentatív művészetével és továbbra is szoros kapcsolatban marad a természettel, amit mindkettő addig is életútjának tekintett, amelyen a Piloty-iskola csak hatás nélküli epizóel maradt. Az elhatározó lépésre az ösztönzést az 1869. évi müncheni nemzetközi kiállítás, illetve annak legnagyobb eseménye, Gustave Courbet hat festményének megjelenése adta. A „Kőtörők" festője leírhatatlan hatással volt a művészfiatalságra és amikor a XIX. századi realizmusnak akkor már elismert úttörő mestere több heti tartózkodásra maga is Münchenbe érkezett, és a művészek személyesen is megismerték, megfigyelhették munka közben, amint a Pinakotékában Rembrandt önarcképét másolta, vagy a starnbergi tónál tájképeket festett, csodálatuk rajongássá fokozódott. Leibi és Courbet között meleg barátság alakult ki és a német művész minden idejét Courbet társaságában vagy a kiállításon, a francia mester képeinek tanulmányozásával töltötte. A Szinyei-portró keletkezésének történetét legszínesebben Julius Meier-Graefe írja le „Entwicklungsgeschichte der modernen Kunst" c. munkájának II. kötetében