Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 7. (Budapest, 1955)
SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Egy attikai „olpé”
is szinte pontosan azonos a budapesti vázán láthatóval: jellemző a Héraklés fejéből kiinduló és végével kissé magára a fejre is ráfutó két vízszintes ág, 18a amelyek közül a baloldali végéhez mindkét vázán teljesen azonos módon csatlakozik egy S-alakú függőleges ág (ívét a budapesti vázán a bika teste szakítja meg), s azonos a jobb szélen levő ág elhelyezése és rajza is, főként pedig az a mód, ahogy a négy ág mintegy négyzetes keretbe zárja a kompozíciót — egyébként igen hasonlóan a san franciscoi olpé jobboldali maenasának keretezéséhez. A nyakdísz borostyánága is különbözik az egykorú és későbbi műhelyekben előforduló legtöbb változatától: a szárak merész íve, az erősen visszahajló levelek, az egyes pontok elhelyezése együtt eléggé jellemző, ugyanígy az átlagosnál minden karcsúsága mellett teltebb, merészebb ívelésű edénytest is. A festő a későfeketealakos vázafestészetnek a késői lékythosoktól eltekintve utolsó jelentősebb csoportjához, a 6. század utolsó tizedében keletkezett Leagros-csoporthoz tartozik. 19 A Héraklés-téma különösen kedvelt ebben a csoportban, amely több festőt foglal egybe, vörös- és feketealakos vázák mestereit egyaránt, s az utóbbiak nem a legkiemelkedőbbjei a kor vázafestészetének. Az olpék mesterénél is, — ha tényleg valamennyi egy kéztől való — úgy látszik, kivételes az olyan gondosan festett váza, mint a bostoni vagy a budapesti. Az utóbbi a festő ismert darabjai közül talán a legkorábbi, az 510 körüli évekből. A festő darabjaira általában jellemző fehér járulékos szín alkalmazását nem látjuk rajta. A Leagros-kor feketealakos vázáinak mesterei egy lényegében túlhaladott díszítésmódot őriztek a feketealakos technikában, s már csak ezért sem állhatják a versenyt az egykorú vörösalakos vázafestészetnek szinte egy évtized alatt naggyá nőtt mestereivel, akik közül ebben a korban már Euphronios és Euthymidés virágzik. Ha az új technika adta lehetőségekről eleve le is kellett mondaniuk, nem egy vívmányát az új művészetnek átveszik, részben az általános fejlődés sodrában, részben talán tudatosan is, mintegy a régi technika létjogosultságának bizonyítására. Nem igen akad feketealakos vázafestő, akinek munkásságán ne hagyna nyomot az egykorú vörösalakos festészet, s ez alól az olpék mestere sem kivétel. Erre mutat a palmettákkal kitöltött hullámvonal alkalmazása (a motívum a koravörösalakos mestereknél nyer új, klasszikus formát 20 ), s a bekarcolás egyes részletei is, pl. a bostoni Héraklés chitonjának redői s talán a budapesti bika farkán a szálak bekarcolásának módja is. 21 A budapesti és a san franciscoi vázára egyaránt jellemző relief vonal is idetartozik; 2111 a legkorábbi vörösalakos vázák részben még „bilingvis" mestereinek kezén alakult ki a technikája. 22 18a Ugyanígy az egyik rhodosi (Cl. Rh. IV. 264, fig. 288) és hasonlóan az egyik bolognai (CV Bologna, tav. 37,2) olpén. 19 A csoportról: B e a z 1 e y, J D.: Attic Black Figure: a Sketch (Proceedings of the British Academy 1928) 238—40; The Development of Attic Black-Figure (Berkeley-Los Angeles 1951) 81-7. ; 20 Jacobsthal, P.: Ornamente griechischer Vasen (Berlin 1926) 73 s köv.; cf. D. v. Bothmer; JHS 71 (1951)45. 21 V. ö. pl. Kachrylion és Euphronios híres egykorú Leagros-csészéjének lovával (B u s c h o r, E.: Gr. Vasen, München 1940, Abb. 158). 21a Ugyanez a technika a l8a jegyzetben említett két olpén a fényképről is kivehető. — A csoport többi vázájának relief vonalairól nem ismerek leírást, de vö. pl. CV France fasc. 16, Mus. Rodin ad pl. 13, 10 és 12. 22 H art wig, P.: Jdl 14(1899) 156 s köv.; B e a z 1 e y: Greek Vases in Poland 11; S mi t h, H. R. W.: New Aspects of the Menon-Painter (Univ. of California Publ. in Class. Arch. I. 1. Berkeley 1929) 16.
