Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 7. (Budapest, 1955)
SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Egy attikai „olpé”
Mindezek azonban lényegtelen részletek, s nem feledtetik az egész későfeketealakos vázafestészetnek lényegében konzervatív, visszafelé forduló jellegét, amelynek megvan a párhuzama a kor athéni nagyszobrászatában is, 23 s megvannak a társadalmi alapjai a Kleisthenés-kori Athénben. A festő művészetének ez az uralkodó vonása olvasható le a budapesti váza ikonográfiái típusáról is. Héraklésnek a krétai bikával vívott harca a később kanonikussá vált tizenkét munka közül az egyik legnépszerűbb az archaikus vázafestészetben, bár elterjedése, sőt talán megjelenése sem korábbi a 6. század közepénél. 24 A három kialakult ábrázolás-típus közül 25 a budapesti vázán látható a leginkább régies, ebben a formájában ekkor már kétségtelenül archaizáló, 26 hangsúlyozottan centrális felépítésével éppúgy, mint erősen statikus felfogásával, s szigorúan profil-nézetével. A kor vörösalakos festői 27 sokkal dinamikusabban, mozgalmasabban, a küzdelem sokkal szenvedélyesebb érzékeltetésével ábrázolják a témát, ahogy a többi ehhez hasonlót is, de a feketealakos vázákon is megjelenik a tárgy két másik ábrázolástípusa — mindkettő a küzdelem feszültségének érzékeltetését tartja a fő mondanivalónak. S még ennek a legkonzervatívabb típusnak feketealakos példái közt is megvan az igyekezet a kép mozgalmasabbá tevésére, pl. Hermés alakjának megjelentetésével. 28 A vörösalakos vázafestészet egyik leglényegesebb vívmánya a kétdimenziós képsík áttörése és térré való átalakítása volt. 29 Ez megváltoztatta a kép és keret viszonyát is, az alakok szabadabban mozogtak, mintegy „kiszabadulva a lineáris szkéma szorításából". A budapesti váza festője nemcsak az ábrázolástípus megválasztásával, de a kép egész felfogásával szembenáll ezzel az új törekvéssel. Semmi nyoma annak, hogy kevésnek találná a régebbi ábrázolásmód kétdimenziós kereteit, sőt a borostyánágakkal nyomatékosan aláhúzza a kép kontúrját, természetesen plaszticitása rovására, s az ábrázolás megmerevedett síkszerűségével, amelynek éppen a legkevésbé mozgalmas típus felel meg a legjobban, szinte polemizálásnak hat az egykorú vázafestészet jövőbemutató irányával. 30 Ugyanerre mutat a járulékos díszítés szerepe. Már a képmezőben elhelyezett borostyánágak utaltak arra, hogy itt távol vagyunk Exekiasnak minden figyelmet az ábrázolás tárgyára irányító művészetétől. Itt figurális és ornamentális díszítés bizonyos fokig egyenjogú lesz, persze az előbbi rovására: a festő igazi mondanivalóját nem az ábrázolás tárgya hordja, hanem a komponálás, a 23 Schefold, K.: Mus. Helv. 3 (1946) 59 s köv. — Bizonytalan nyomai a vázafestő iskolák részvételének a kor politikai harcaiban: Smith: id. m. 54—7. 24 B r o m m e r, F.: Herakles (Münster-Köln 1953) 30—32 és 88. B r o m m e r 75 attikai feketealakos példányt említ; sajnos, jegyzéküket nem közli, ahogy a típus változásának, ill. a különböző típusok elterjedésének és történetének igen érdekes megfigyeléseket kínáló vizsgálatáról is lemond. 25 Furtwängler: Roscher s. v., I. 2201. 26 V.o. Wrede, W.: AM 41 (1916) 344. 27 B r o m m e r: id. m 88. 28 G e r h a r d: AV Taf. 98, 3—4.= R e i n a c h : Rép. Vas. II. 55, 7, 10. 29 A következőkre Schweitzer, B. : Jdl 44 (1929) 122—3. 30 Hogy ez a konzervatív magatartás a korszakban nem pusztán technika kérdése, azt érdekesen mutatja pl. Psiax munkássága. Kompozícióban, a belső feszültség hiányában, s abban, hogy ezt a kép felépítésének valamilyen külsőleges, geometrikus egyensúlyával próbálja pótolni, lényegében a feketealakos vázafestészet fenti irányának rokona, csak művészi szándékának megvalósítására a fordított utat választja: nem a vörösalakos technikának tett kényszerű engedmény árán akarja a feketealakos festésmódot fenntartani, hanem — jobban megértve a fejlődés történeti szükségszerűségét — az új festésmódba próbálja a feketealakos technika egyes sajátságait átmenteni (Smith: New Aspects of the Menon-Painter, passim).
