Szilágyi János György - Kaposy Veronika szerk.: A Szépművészeti Múzeum közleményei 6. (Budapest, 1954)

GENTHON ISTVÁN: Derkovits Gyula emlékkiállítás

inert elődei művészi hagyatékát nemcsak megőrizte, hanem továbbgyarapította. Önmaga útját járva, szerves fejlődés következtében jutott el a barbizoni iskola nagy nemzedékének eredményeihez, hogy azután nyomdokaik irányában előrehaladva maga is növelje ezeket az eredményeket : még több emberi tartalommal telítse a természetfestés műfaját. Az a lírai-drámai többlet azonban, mellyel a paysage intime őáltala gazdagodott, korában már nem talált megértésre : az európai festészet nem ebben az irányban haladt tovább, hanem az impresszionizmus útjára kanyarodott. Az Új Magyar Képtár látogatói önkéntelenül halkravett léptekkel járják a Paál-kiállítást. Igazuk van : tisztelet illeti a remekműveket. RAJNAI MIKLÓS DERKOVITS GYULA EMLÉKKIÁLLÍTÁSA Húsz éve halt meg az új magyar festőművészet egyik legmarkánsabb, legtöbb mondanivalóval vívódó képviselője, Derkovits Gyula (1894—1934). A Szépművészeti Múzeum nagyszabású kiállítással hódolt emlékének, anyagát Székely Zoltán nagy gonddal, szeretettel szedte össze és vitte a közönség elé. Ez a seregszemle azoknak is, kik a művészt személyesen ismerték s kiállításait érthetően számontartották, meglepetést jelent. Joggal kelti azt az érzést, hogy Derkovitsot nem ismertük eléggé s ezen túlmenően, nem találtuk meg méltó helyét kortársai között. Többre tartottuk, ahol nem kellett volna s a nagy dolgokban igazságtalanok voltunk vele szemben. E hibák helyesbítésére íródnak az alábbi sorok. A szombathelyi asztalosfiút rövid és küzdelmes életútján a Nyomor és Betegség két feketeszárnyú démona kísérte végig. A pénztelenség, a nyomasztó gond rádöbbentette mások méltatlan helyzetére, ezen túl a társadalom hibás szerkezetére, az embert embertől elválasztó rettentő szakadékra. Tőle telhetően javítani akart ezen, s aki ismerte hajthatatlan szilárd jellemét, tudja, ez az ő esetében nem szóvirágot, hanem véres valóságot jelentett. 1918-ban belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába s párttag maradt haláláig. Mielőtt festeni kezdett volna, már eldöntötte, hol a helye. Tisztán látta, mi a teendő, de még soká tartott, míg szó és tett mellett a leghatásosabb tettel, festészetével támogatni tudta volna politikai elveit. A kiállítással kapcsolatban hangok merültek fel, hogy az anyag rostálatlanul, túlzott mennyiségben került a közönség elé s így remekművek kénytelenek osztozkodni a falakon gyengébb alkotásokkal. E gáncsoskodás nem állja meg helyét. Oly művésznél, ki soha életművét be nem mutathatta, a legkisebb művészi dokumentum is értékes és nyilvánosságra hozandó. Nem az emlékkiállítás a rostáló szerv, hanem az idő, mely előbb vagy utóbb rámutat azokra az alkotásokra, melyek méltók a múzeum falaira. Mielőtt ez megtörténik, a szelektálás torzítást jelentene, az oeuvre meghamisítását. Ami pedig a főműveket illeti, mind későiek lévén, a nagyjában időrendi sorba állított kiállításon maguktól elkülönültek a gyengébb, fiatalkori vásznaktól. Azt hiszem, sokan voltunk, kiknek emlékezetében Derkovits Gyula művészete úgy élt, mint szakadatlanul készülődő, szerves, célokhoz érő, új célok felé törő fejlődés. A kiállítás egyik — ez a negatívum •—• meglepetése az volt, hogy a tények az emlékezet ellen szóltak. Brutálisan úgy lehetne megfogatja