Csánky Dénes szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 10. 1940 (Budapest, 1941)

A Szépművészeti Múzeum 1940-ben

hatalmas terem felépítését. Ezekkel az átépítésekkel több mint 1000 m

7-nyi kiállításra igen alkalmas új falterületet nyernénk, és ezzel ennek a nagyon fontos osztályunknak égető térhiányát, legalább egyidőre, sikerülne kiküszöbölnünk. Az elmúlt esztendő nyugtalan légköre ismét elodázta a főigazgató által alapított Régi Magyar Képtárunknak felállítását és megnyitását. Pedig a rendezés már csaknem készen áll. A kiállításra előkészített anyagot lényegesen kibővítettük; elkészítettük a kiállítás beosztásának teljes tervezetét is. Folytattuk a tudományos, kritikai katalógus előkészítését és ezzel kapcsolatban az emlékek konzerváló munkáját is. Ennek gondos és szakszerű végrehajtásától függ az emlékek további sorsa s az emlékeknek magyar szempontból rendkívüli értékére való tekintettel kellett a konzerválási munkálatok beosztását és menetét szabályozni. A restaurálásokról felvett jegyzőkönyveink a jövő kutatása számára fontos és nélkülözhetetlen dokumentumok lesznek, melyeket a helyreállító munkálatok alkalmából, azoknak különböző fázisairól készített fényképfelvételek egészítenek ki. Nem ejtettük el az antik gyűjtemények átrendezésére vonatkozó tervünket sem. Minthogy azonban ezekkel bizonyos átépítések kapcsolatosak, tervünk megvalósítását nyugodtabb időkre kell halasztanunk. Az Egyiptomi Gyűjtemény megnyitásának második esztendejében olyan jelentékeny gyarapodáshoz jutott (1. a gyűjtemények gyarapodásánál), hogy ennek elhelyezéséről is gondoskodnunk kell. Szerencsére ez osztályunk rendezésének jól bevált módszere alkalmat ad nekünk, hogy ezeket a gyarapodásokat az eddigi elhelyezés sorrendjének nagyobb megbolygatása nélkül iktathassuk be. Modern Magyar Szoborgyüjteményünk is rászorul a mielőbbi gyökeres átrendezésre és megújításra. A kiállítási helyiség vászonnal bevont falai füstösek és piszkosak, eredeti színük ki sem vehető; de benépesítésre vár a hátulsó, tavaly kiürített terem is, amely a gyűjteménynek tizenöt évvel ezelőtt történt felállítása alkalmával a XIX—XX. század külföldi szobrászai műveinek adott helyet. A főigazgató foglalkozik azzal a tervvel, hogy a termet körülkerítő ideiglenes falakat lebontja és a szobrokat a többi szobrászati csarnokhoz hasonló kiállításban fogja bemutatni. E feladatunk megoldására is mihamarabb sor kell, hogy kerüljön, mert mai állapotában e gyűjteményünk az újabb magyar szobrászat fejlődéséről még nagyjából sem ad áttekintést. Ennek a munkának elkészülését azonban modern magyar szobrászati anyagunk bizonyos fokú kiegészítésének kell megelőznie, mely a Múzeum mai dotációja mellett nem kis feladatot ró a vezetőségre. Mint már említettük, Múzeumunkban az elmúlt évben nagyobb rendezési munkálatok nem voltak. De a Modern Magyar Képtárnak a Múzeum legújabb szerzeményeit magukban foglaló termeit szinte hónapról-hónapra újabb és újabb művekkel frissítettük föl. A XIX. század nagy magyar mestereinek újabban vásárolt vagy ajándékul kapott fontos műveiből pedig külön kabinetet rendeztünk be. Az elmúlt évben még az eddiginél is erőteljesebb mértékben támogattuk a Múzeum raktári készletéből rendelkezésre bocsátott letétekkel a vidéki múzeumok képtárainak kibővítését és új képtárak felállítását. A főigazgató programmja e részben kezdettől fogva arra irányult, hogy a főváros és a vidéki művelődési központok között a művészeti és múzeumi téren mutatkozó feltűnő eltolódásokat és aránytalanságokat fokozatosan enyhítse. E kérdés nyilvánvalóan összefügg az általános művészi ízlés nevelésével és egybekapcsolódik nemcsak az élő művészek érdekeivel, hanem a művészi értéket nem jelentő tucatáruk elterjedésének fokozatos megakadályozásával. A művészeti és múzeumi kultúrának vidéki kiszélesítése tehát nyilvánvalóan gyakorlati célokat is szolgál. E célok megvalósításának eszköze a változó kiállítások bevezetése, annak magas nívón tartása. A Szépművészeti Múzeum tanulmányi anyaga módot ad arra, hogy e kiállítások rendszeresíttessenek. Nem mutatkozott helyénvalónak és célravezetőnek a letéteményezésnek az a rendszere, amely a kiállítási anyagot rögzíti, állandóan egy helyhez köti és nem számol annak felváltásával. Különösen fontos ez olyan letéteknél, amelyek számban és minőségben nem jelentősek és a helybeli vidéki közönség érdeklődését hosszú időre nem tudják lekötni. Ideális elgondolás szerint minden vidékre kölcsönzött anyagnak képviselnie kellene, ha szerény keretek között is, az újabbkori magyar művészet fejlődését, vagyis mintagyüjteménynek kellene lennie, mely a közönséget tájékoztatja a művészi élet alakulásáról. Hasonló kis mintagyüjtemények nagyobb számban való kiszakítása a múzeumi törzsanyagból, sajnos, ma meg nem valósítható. De ez a helyzet nem indo-