Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Balogh Jolán: Jacopo Sansovino műhelyéből való szobor a Szépművészeti Múzeumban

levő hasonló tárgyú szobrával.

1 (151)1—63.) Ez a rokonság azonban inkább a közös forrásra, Sansovino ideáltypusára, sem mint közös mesterre utal. Vittoria szobrának koncepciójában és részleteiben egészen más szellem tükröződik. Későbbi munkásságában sincs semmi, ami ezt a feltevést igazolná. Különben is ebben az időben (50-es évek) Vittoria már önállóan működött. Korai művei pedig, melyeket a 40-es években Sansovino műhelyében készílelt, nem ismeretesek. Bárki munkája legyen is a kivitel, a szobor koncepciója, mely telítve van movenza-val és fierezza-val, melyeket Vasari

2 Sansovino művészetének sajátos jellemvonásaiként emel ki, valamint a részletek, melyek szorosan hozzákapcsolódnak a mester oeuvrejéhez, valószínűvé teszik, hogy a modell, a bozzetto magától a mestertől, Sansovinótól származott. Szobrunk Sansovino művei között jelentős helyet foglal el, mivel azon alkotásai közé tartozik, melyekkel, mint a Loggetta szobraival, a Venier-síremlék Spesével, a S. Marco sekrestyeajtajának alakjaival, a Palazzo Donà karyalidjeivel előkészítette a jövőt, a manierista stíluskorszakot. A velencei szobrászainak ez a stíluskorszaka, melynek vezető mestere Alessando Vittoria volt, Szépművészeti Múzeumunkban néhány kis bronzszoborral van képviselve. Ezek közül a fejlődés vonalát a legjobban három kis bronz jelzi. Az egyik egy Vénus-szobor (Kai. sz. 114.), melynek figura serpentinalaja minden retardáló motívumtól függetlenül, szabadon hullámzik a térben, a hullámmozgás rhythmikája gát nélkül érvényesül. Ez az a Venus-typus, mely Alessandro Vittoria körében alkuit ki és amelynek legszebb példányai a rotterdami Boymans-múzeumban és a londoni Read-gyüjteményben vannak. (Az utóbbi Tiziano Aspettitől.) A mi variánsunk, sajnos, nagyon gyenge műhelymunka, mely az e Venus-szobrok felépítésében megnyilvánuló törekvésről csak nagy általánosságban adhat fogalmat, azoknak rhythmikai finomságait azonban már nem képes éreztetni. A fejlődés következő fokát a már jobb Minervabronzunk (Ivat. sz. 76.) képviseli. E szobor testtömegét immár nem hullám-, hanem csavartmozgás hatja át, amely feszülő lendülettel, kipattanó elevenséggel telíti meg az alakot. Ugyancsak a esavartmozgás egyik kitűnő példája a Dianát ábrázoló kisméretű bronzszobrocska (Kat. sz. 82.), mely az e mozgási tartalomban rejlő értékeknek további kiaknázását, kecses könnyedségű fokozását jelenti. E bronzok Remete Szent Antal-szobrunkkal együtt jó fogalmat adhatnak arról a fejlődésről, melyet a velencei szobrászat a XVI. század második felében megtett, különösen pedig az álló alak felépítésében végbement lényegbe vágó, nagy átalakulásról, a figura serpentinata eszméjének kibontakozásáról, megvalósulásáról és továbbfejlődéséről. BALOGH JOLÁN. 1 Remete Szent Antalnak az olasz művészetben meglehetősen ritka alakját a velencei művészet több ízben ábrázolta. (Giambellino műhelyéből való kép a volencei Accademiában, Vittoria szobrai a S. Francesco della Vignában és a S. Sebastianóban stb). Sőt Velence egyik temploma a S. Antonio di Castello is neki volt szentelve, melynek l'acadejál a í'clirata szerint Petrus Grimanus Prior Ungarise építtette. (V. ö. Sansovino, Fr. : Venetia città nobilissima 1581. p. 7; ed. 1004. p. 111; ed. 1064. p. 29. Albrizzi, G. : Forestière illuminato. 1740. p. 87. Cicogna, E. A.: Pelle inserizioni veneziane. Venezia. Vol. I. 1824. p. 100, 300. Vol. 111. 1830. p. 485. és Pietro Grimanira vonatkozólag pedig F"abriezy, C. von : Medaillen der italienischen Renaissance S. 40.) 2 Vasari. VII. p. 487.