Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 5 1927-1928 (Budapest, 1929)

Takács Zoltán, felvinczi: Keletázsiai festmények a Hopp Ferenc-Múzeumban

ellenőrizni. A Yűan-korszaknak nincs olyan határozott jellege, mely élesen választaná el a megelőző Sung- és az utána következő Ming-korszaktól. A mi képeink inkább tarthalók későbbieknek, mint korábbiaknak. Ecsetvonásaik mindenesetre iskolázottságra és érzésre vallanak, de inkább finomak, mint erőteljesek. Általában nyugodtak, erősen egyszerűsítők, de azért mégis puhák, nem férfiasak. Hajszálnyi feketeségük alig tűnik elő a nagyon megbarnult sclyemfelületből. Az egyik képen a lombos fa ágai már alig láthatók. A bambusztörzsek és levelek még jól érvényesülnek, ami különös előnyére is válik ennek a festménynek. Nagy érzés és kifejező erő nem nyilvánul meg az alakokban. A növények rajzában is több a kalligráfia, mint az érzés. Azért általában jobb a kép. mint a Mandzsu-korszakból (1644—1911) származó festmények túlnyomó nagy része, jóllehet, amint látni fogjuk, ez a korszak, melyről rendesen csak azt szokták tanítani, hogy a gyors hanyatlást és sivárságot képviselte, első felében még tudott sok dicsőséget hozni a kínai művészetnek. Ujabban jutott egy különösen érdekes festmény a londoni Yamanaka-műkereskedésből a Hopp Ferenc-Múzeum tulajdonába [13. kép]. Névtelen kínai festő műve, kiről ecsetvonásainak vezetéséből állapíthatjuk meg, hogy még a Mingkorszakban, vagy legrosszabb esetben a mandzsu-korszak elején dolgozhatott. Alkotása azért érdekel bennünket különösen, mert kifejezésre jut benne a régi hagyomány, melyet Európában és általában a Nyugaton az itteni gondolkozásnak és nyelvjárásnak megfelelő módon klasszikusnak vagy akadémikusnak szoktak nevezni. A szóbanforgó művészi iránynak ez az elnevezése azért honosodott meg nálunk, mert Hui Tsung császár (1101—1126), a kínai műbarátok legnagyobbika, iskolát és művészegyesületet alapított, mely rendeltetésénél fogva megfelelt a mi akadémiánknak. Ebben az iskolában fejlődött ki az a kalligrafikus stílus, mely a Sung korszak (968—1280) festőművészelének, különösen pedig a tájfestészetének legjavát jellemzi. A kalligrafikus megfestés mellett a költői elgondolás jellemzi legjobban a Hui Tsung környezetéhez tartozó művészek alkotásait. Az ő festőművészetük valóban a legkínaiabb festészet, s miután bennük kristályosodott ki a kínai szellem, az ő művészetük méltán nevezhető a kínai festőművészet fénykorának. A T'ang-korszakról elmondhatjuk, hogy egyetemes erőkifejtés szempontjából nagyobb volt a Sungnál. Ez utóbbi alatt nem tudott Kína annyira érvényesülni kifelé, mint a T'ang-uralom idején, sőt az egyoldalú szellemi fejlődés meg is hozta a bukást, a mongol hódítás formájában. A Sung-társadalom valósággal elfinomodott volt, de épen azért tudta művészetét csodálatosan elmélyíteni. Míg a T'ang-korszakról azt mondhatjuk, hogy a nem kínai eredetű buddhizmus fénykorát jelentette Kínában, a Sung-korszakról már nemzeti ellenhatást jegyezhetünk fel, A Sung-korszakot a neokonfuciánizmus korának nevezi a történelem, ami az ős kínai szellem újjászületését jelenti. A buddhista művészet csak annyiban alkotott e korban újat, hogy kevésbbé elvont, köznapibb lett, szóval épen azt kezdte kifejezni, ami a buddhizmus végső céljával, legnagyobb eszményével ellenkezik. A kínai léleknek alapjában megfelelő kozmikus érzés sokkal tisztábban jut kifejezésre a Sung-tájképekben, mint a T'ang-korszak emberábrázolásaiban. A Sungtájfestés a legköltőibb és amellett a legkozmikusabb kínai művészet, melyben az ember a természet végtelen nagyságával szemben mondhatni elenyészik.